Azon a sűrű televényen, amelynek formálódását elénk állította Gribaudi könyve középső részében, elkerülhetetlenül és természetes módon indul be az átpolitizálódás: „nem csupán a párizsi munkaszervezést, hanem az egész társadalmat tekintve az uralmi viszonyok valóságának éles és korábban ismeretlen tudata” alakult ki fokozatosan. Maga a népi negyedek struktúrája – a kialakult függelmek, sajátos termelési formák, a szolidaritások, viták és találkozások – elősegíti a politikai gondolkodás felemelkedését, amely mélységében jóval túlmutat még a radikális republikanizmuson is. Ezt az érlelődési folyamatot tárja elénk Gribaudi a harmadik részben, a városnegyedet és különösen a munkásokat jellemző szociabilitás intézményeinek vizsgálatával.
Első lépésben tisztázni kell, hogy lényegében még orális kultúrával állunk szemben. Hogyan foghatók meg ezek a társadalmi gyakorlatok, ha a munkások harmada gyakorlatilag analfabéta? Az írás és az oralitás között hatalmas a távolság, ha a megismerés vagy éppen a tanulás módozatairól van szó (alapmunka antropológiai szemszögből Jack Goody, The Domestication of the Savage Mind, 1977). Ha viszont az átpolitizálódás, valamilyen társadalmi tudat és demokratikus terv progresszív összekapcsolódása elsősorban az oralitásban zajlik, akkor ennek elsődleges megnyilvánulása az ének és a zene. Igen termékeny talajnak bizonyult az a szövevény amit a belváros alkot. A rendőri jelentéseken is átjön, az egész belváros zengett a munkások dalaitól: énekeltek munka közben, a banketteken, a borkereskedésben, az utcán, mindenütt. A vándorzenészek és a köréjük gyűlő tömeg állandóan visszatérnek ezekben a jelentésekben, a felzengő dalok pedig a júliusi forradalom után vesznek fel politikai hangokat, állandóan nyugtalanítva ezzel a hatóságokat.
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a dalok, verses szövegek szerkezetükkel, az ismétlődésekkel, a ritmussal egészen más tanulást és megismerést, a tudás másmilyen strukturálását eredményezik, mint az olvasás analitikusabb folyamata. Ezzel a kortársak is tisztában voltak: a szocialista Flora Tristan úgy véli, egy dallal bármit elérhet a munkásoknál. Egyszerre emlékeztet és magnetizál, a legjobb propaganda. Gyökerei a céhes világ évszázadaiba, a mesterlegények társulataihoz (compagnonnage) nyúlnak vissza, ahol a munkát és a közösségi életet egyaránt dalok ritmizálták. A társak a különböző ceremóniákat, de a mindennapi érintkezést megszabó rituálék mindegyikét is az alkalomhoz illő dallal fejezték ki, ez volt elsődleges kommunikációs eszközük, sokkal inkább, mint a szöveg. Gyakorlatilag minden történést így erősítettek meg a közösségben: énekeltek ha érkezett valaki, vagy ha elment, énekeltek minden gyűlésen, a bormérésben, mindezt igen gazdag és változatos öltözékek kísérték a különböző rituálékhoz. Ezek a művinek és régiesnek ható formák nagyon elterjedtek voltak a munkások között, és általában a szociablitás kulturális formáját jelentették.
Ezek a hagyományok a goguette-ben, a dalárdában folytatódtak, amely elsősorban a Restauráció és Júliusi Monarchia idején volt igen népszerű szerveződés. Működésében a goguette erősen ritualizált, a tagok hierarchiájával (az éneklés rendjére vonatkozóan), a mindent elborító díszítésekkel, hiszen a tisztviselők a gyűléseket felkokárdázva, felszalagozva vezetik, és vastagon meglocsolják borral. Számukat 100 és 500 közé teszik az 1840-es évekre. Noha eredetileg, a Restauráció idején, szigorúan munkások voltak a tagjai között, később lecsúszott polgárok és bohémek is soraiba lépnek. Többnyire megfelelő nagyságú borkimérésekben gyülekeznek, amint a rendőrségi jelentésekből is kiviláglik. Egy 1827-es jelentés számos goguettet ír ösze, nevekkel és a gyűlések helyeivel. Általában 70-80 tagja van egynek-egynek, társadalmilag meglehetősen homogének, sokszor azonos foglalkozásúak gyűlnek egybe. A jelentések a 40-es évektől gyakran említenek politikai hangokat, úgy tűnik tehát, a dalárda politikai inaséveket is jelentett a munkások nagy részének, meg persze jó időtöltés volt a pohár mellett. Túlnyomó többségük a népi kerületek szívében ülésezik, sokszor egy utcában többet is találni.
A munkások szociabilitásának másik fontos intézménye volt a guinguette, a szabadtéri táncos mulató. Közülük persze a városon kívüliek ismertebbek (ha máshonnan nem, hát Renoir képeiről, ez persze inkább a polgári szekció), némi vidékies-bukolikus színezettel, de benn a városban is működtek nagy számban. A Forradalom óta bárki nyithatott ilyet, csupán egyszeri adót kellett fizetni utána. Egy kicsit kései, 1851-es összeírás (amikor már szívesebben jártak a városon kívülre) jól mutatja, hogy a jelenség ezer szálon kötődik a munkásokhoz, ráadásul nyilván sokkal-sokkal több működött a Júliusi Monarchia idején (ahogy bormérésből is kifőzdéből egyaránt).
A munkás önsegélyező társaságok szintén bizonyosan szerepet játszottak a politika felé tartó menetelésben. Eredetük a Societe Philantrophique-ra nyúlik vissza, az 1780-as évekre, itt segédkeztek az első kölcsönös segélyezők létrehozásában. A Restauráció alatt, a 20-as években, mely egyben a virágkoruk is, úgy tűnik, a segélyezők jelentették a szerveződés legfontosabb formáját, hogy aztán a 30-as évektől stagnáljon a számuk. Szerepük jóval meghaladta a bajba jutottak segélyezését: teret nyújtottak az azonos mesterséget űzők vagy azonos munkát végzők találozására. Példaként Jacques Etienne Bédé, az esztergályosok segélyező társaságának alapítóját hozza fel. A társasaság szigorúan betart minden formát, ám ez nem akadályozza azt, hogy részt vegyenek és közvetítsenek a mesterek és a darabbérben foglalkoztatott munkások közötti ellentétek megoldásában, sikertelenül (Bédét ráadásul be is börtönzik). Ez az átpolitizálódás a progresszív öntudatra ébredés jeleként olvasódik itt. A tagok egyébként ugyanabban az utcában dologznak, ugyanoda járnak enni, inni, közel laknak egymáshoz, az egylet élete, a gyűlések, mind-mind egy pár száz méteres háromszögben zajlanak. Térképen láthatjuk az egyleti tisztségviselőket, és természetesen mind benn laknak a népi negyedekben, szinte kivétel nélkül. A évi rendes kettő gyűlésre többnyire ismert helyeken jönnek össze, a szabadkőművesek, valamint egyéb segélyszervezetek is mind itt tartják a gyűléseiket.
Koalíciók és sztrájkok
A Forradalom megszűntette a céheket, megszűnt a munkásokra nehezedő korporatív ellenőrzés, ezzel minden munkás előtt megnyílt a lehetőség, hogy saját lábra álljon vagy szabadon állapodjon meg a mesterekkel tarifákról és munkavégzésről, úgy tűnik legalábbis, így olvasták a törvényt a munkások. Másrészt viszont mindenfajta szerveződés, munkások közötti koalíció is tiltott, olvassák ki ugyanebből a mesterek azt, ami nekik kedvező: a gazdasági konjunktúrának megfelelően akarnak egyezkedni a munkásokkal. Jelentős bizonytalanság uralkodik a jog természetét illetően, egyazon forrásra hivatkozva mindkét fél tágítani igyekszik mozgásterét (a Bédé-ügy is erről a konfliktusról tanúskodik), és a kettő között az adminisztráció is bizonytalan, hol csúnyán elnyom, hol viszonylag engedékeny. Eltérő értelmezések és széttartó intencionalitások jellemzik a forradalom utáni évtizedeket.
Az ácsokat és mestereiket egymással szembefordító vita elemzéséből bontja ki ezt Gribaudi: a nézeteltérések a munkanap hosszával kapcsolatosak. A feszültség régről tart, 1791 óta érezhető, a munkások jobb körülményeket és fizetést akarnak, a mesterek pedig ellenállnak a szerintük illegális kollektív követelések miatt. A munkanap hosszát végül 11és fél órára csökkentették, de ezzel nem került pont a végére, amint a rendőrségi iratokból kihámozható. 1811-ben építési vállalkozók panaszkodnak a lerövödített munkanap miatt, és kérik a korábbi állapotok visszaállítását. Érvelésükben minden előjön, ami a konzervatív elit világlátását jellemzi: elhatárolódni a Forradalomtól és következményeitől, dichotómikus társadalomkép, amely az elitek és a kormány érdekét azonosítja, minden kollektív munkáskezdeményezés illegtim. Úgy érvelnek, hogy ha hatkor abbahagyják a munkát, akkor nem tudnak mit kezdeni szabadidejükkel, kocsmába járnak elkölteni a pénzt és szervezkednek, tehát dolgozznak inkább este nyolcig.
A korabeli konfliktusok szerkezete mind erre hajaz, és mindben előkerül a munkások szerveződésének illegitimitása. Ám a hatalom lokális válaszai nem alkalmazkodnak azonnal a mesterekéhez, előfordul, hogy ideig-óráig a munkásoknak adnak igazat. Gribaudi általában igen agresszívnek ítéli a mesterek és szövetségeik fellépését, amelyre a munkások is szervezkedéssel válaszolnak. Nehéz megmondani, hogy a sok, Gribaudi által előhozott példából kialakult volna egy sokak által osztott, koherens elbeszélés munkadíjakról vagy a munksáok státuszáról. De nem is erőlteti, hogy többet lássunk ezekbe az első tapasztalatokba, mint amik voltak. Annyi bizonyos, hogy a népi Párizs adta hozzá a terepet, a szűk utcák, az egymás hegyén-hátán található műhelyek, és az üzemek között vonuló munkások hozzátartoztak a mindennapokhoz. Ezekben a hol egyéni, hol csoportos küzdelmekben pontosabbá vált a párizsi munksásság geográfiája is.
Ezzel pedig meg is érkezünk oda, ahol a 80-as évek társadalomtörténetének egyik jelentős vitája zajlott: Sewell klasszikusa szerint a munkásszerveződések első formáiban benne volt egy olyan nyelv konstruálásának premisszája, amely egyszerre fejezett ki identitást és tudatot. Szerinte a folyamat kulcsa az az átalakulás, amelyen a korporatív formáknak a forradalmi diskurzussal és a segélyegyletekkel kialakított kapcsolata keresztülment (Sewell, Work and Revolution in France, 1980). Sok kritika érte, elsősorban a benne felbukkanó, sokak szerint anakronisztikus osztálykoncepció miatt, márészt pedig egy nyelvezet autonóm kialakítást feltételezte, amire szintén sokak szerint nem volt képes a munkásság, ez utóbbi ugyanis inkább a baloldali republikánusok indoktrinációjának eredménye volna csak (elsősroban Lynn Hunt védte ezt a pozíciót). Gribaudi kutatásai egyértelműen Sewell olvasatát látszanak megerősíteni: „A nyilvános tér és a szociablitás működése a munkáskerületekben, az önsegélyezők létrehozása és a sztrájkok tapasztalata, amelyek az évszázad kezdetétől fogva peregnek egymás után, jól mutatják, hogy a népi kerületek és az építmények sturktúrája formálta olvasztótégelyben új horizontok nyílnak és tapasztalatokra tesznek szert, amelyek fokozatosan a politikai és társadalmi kritika színeit öltik magukra. De ebben a korszakban még nem lehet megmondani, mekkora jelentőségre tesz szert a politika a munkások világán belül a diskurzusban és a véleménycserében”. Határozottan elutasítja viszont a Lynn Hunt-féle magyarázatot, amely szerint a „politikai tudat” a republikánusok felől érkezett volna, annak ellenére is, hogy a rendőrségi feljegyzésekben elő-előkerül az értelmiségi „fertőzők” képe, Gribaudi vélekedése szerint generikus, mítikus inkább a rájuk való hivatkozás. Tudjuk persze, hogy a szabadköművesek támogatták az önsegélyezőket, ám legtöbbször a legkevésbé átpolitizált Grand Orient-ról van szó, vagyis a konzervatívokról. A republikánusabb ág szinte kizárólag a seregben és fiatal párizsi burzsoá értelmiség köreiben van jelen a Restauráció idején – megint térképen látjuk viszont a foglalkozásokat (a balparton jogász és orvoshallgatók) és lakóhelyket (amely tipikusan a gazdagabb polgárságé). A két balosabb páholy tagjai viszont bizonyosan tartottak fenn kapcsolatot a carbonarikkal, és a tragikusan végződő 1820-as és 22-es felkelések valamilyen szinten biztosan benne maradtak a munkások emlékezetében.
1830-34: négy harcokkal teli év
Minden jel arra mutat, hogy a „polgárinak” titulált júliusi forradalmat igazából távolról sem a polgárság csinálta meg, hanem a párizsi munkásság. A korábbi évtizedek törekvésit látták hirtelen lehetségessé válni azon a három júliusi napon. A krónikát most nem venném át, inkább összpontosítsunk Gribaudival arra, hogy kik mentek hirtelen az utcára. Persze hogy azok, akik ott éltek a sűrűjében. A búcsúzó hatalom beavatkozási kísérletének katonai vezetője, a Duc de Raguse nem véletlenül a munkáskerületek biztosítását tartotta a legfontosabbnak, amint ez a csapatmozgásokból is kiderül, belső Párizs lázadásától tartottak. A küzdelem igen elkeseredett volt július 28-án, és a feleklők az első pillanattól jól szervezettek voltak, a feladatokat megosztva léptek fel, s ebben azok a hálózatok aktiválódtak, amelyeket a fabrique parisienne a mindennapokban szövögetett. Ezt szeptemberben, a békebírónál felvett iratok tanusítják, ahol az eltűntekről és halottakról szomszédaik és hálózatuk tagjai tesznek vallomásokat: itt és itt látták utoljára, hova mentek együtt, stb. A későbbiekben összeállított „harcolók listájának” több mint 60 százaléka kézműves, munkás és kiskereskedő volt: ugyanazokat a tevékenyésgeket végezték jellemzően, mint akiket a korábbi években koalíciót kötni, utcára vonulni, sztrájkolni láttunk.
A munkások főszereplését röviddel az események után Etienne Cabet úgy értékelte, hogy az előző évtizedek minden feszültsége és törekvése kristályosodott ki spontán ezekben a napokban. Biztosan szerepet játszottak a militáns republikánusok, a Nemzeti Gárda még élő tagjai, vagy a carbonarik (akik szisztematikusan törték össze a lámpákat a barrikádok építésének könnyítésére) az utcán kibontakozó tömegdinamikában, ezek mégis a párizsi munkásság megszületésének napjai. Jacques Rancière „kollektív megvilágosodásnak” nevezte ez a jelneséget (le soleil de ces jours de juillet où les hommes du peuple ont fait en commun l’expérience de leur communauté, ont fait exister le peuple non point comme rassemblement furieux des misères et des révoltes mais comme puissance de la communauté qui ne connaît plus la division des castes).
Hogyan lehet visszatérni a normalitásba az elrabolt forradalom után? A polgárság soraiba lassan beszivárog a félelem, a munkások pedig felfedezik, hogy mekkora erejük van: igénylik, hogy teljes joggal részt vehessenek a citoyenneté-ben. Igy kell olvasni az augusztus közepétől kibontakozó mozgalmakat, és nem a 20. századi szakszervezetiség szemüvegével az orrunkon, valami archaikus tiltakozási formaként, amint azt sokáig tették. Komolyan kell venni a kéréseiket, de ezt csak azért teheti meg Gribaudi, mert az előző fejezetekben konzekvensen felépítette azt a világot, amelyben értelmét nyeri az, hogy irányítást akarnak saját munkájuk felett szerezni. Az olvasatot teljes mértékben alátámasztja az igen rövid életű munkás-újság is. Augusztus-szeptemberben a különböző mesterségekben aktív munkások nap mint nap (nem ritkán több ezer fős) csapatokban vonulnak a város utcáin trikolórral felszerelkezve (ez volt a „promenade”), céljuk világosan a munka feletti ellenőrzés megszerzése, amelynek ők a legitim tulajdonosai, vallják, éppen tudásuknak köszönhetően. Nem csak a munkakörülmények azonnali javításáért küzdenek, hanem azért, hogy hallathassák a szavukat, amire úgy érzik, jogot szereztek a júliusi eseményekkel. A hatalom viszont egyszerűen nem tudja őket partnerként elfogadni, még a mérsékeltebb újságok sem. Mindenfajta csoportosulást továbbra is tiltanak, gyakorta vetnek be karhatalmat a mégis gyülekező munkások ellen, gyakoriak a rövidebb-hosszabb elzárások.
A megmozdulások 1832-33-ban folytatódnak, és lassan a közös cselekvés és alternatív termelési módok kidolgozása is felbukkan. A tiltakozások eredménye hol ilyen, hol olyan: az ácsok, akik 5000 munkást is meg tudnak mozgatni, könnyen meghátrálásra kényszerítik a mestereket. A szabók maguk akarják meghatározni a munkaórákat és a díjakba is beleszólnának. Nyomatékképpen amelyik mester nem akarja elfogadni a feltételeiket, azt „megfojtják”, vagyis nem dolgoznak neki, válaszképpen a felháborodott mesterek kirúgják őket. A munkások viszontválasza: segélyezik a kirúgottakat és önálló, társulásos műhelyt nyitnak. Talán ez a legfontosabb fejlemény ezekben az években, ami a polgári megfigyelők körében őrült nagy visszhangot kelt, mivel a társadalom „alapjait” látják veszélyben forogni. A kezdeményezést más mesterségek is átveszik, legmesszebb a vargák mennek talán a Testvéri Barátság Társaságának megalapításával. A társulásos műhely alapítása eredetileg védekező aktus volt, de gyorsan politikai hangokkal telítődött: a kezdeményezés horderejét egy fiatal tipográfus, Leroux adta meg, aki márvilágosan a teljes emancipáció gondolatát fogalmazta meg. Bár a polgári sajtó élcelődve egyszerűen utópikusnak minősíti (ahogy egyébként a historiográfia is, például Moss), a rendőrség és a magisztrátus nagyon is komolyan vette az önállósodási törekvéseketés, börtönnel bűntetve a vezetőket.
A munkások mellett a republikánusok radikális szárnya is elárulva érezte magát 1830. júliusa után az új berendezkedésben. Társaságuk, a Société des amis du peuple az első köztársasághoz nyúlt vissza, és az idea megvalósításához most már a munkásság is partnernak tűnhetett, a nézetkülönbségek ellenére is. A Peltier manége-ben tartottak gyűléseket, már 1830. augusztusától, innen prédikáltak a munkásoknak. Jelentőségük növekedtével a munkásság mellett a másik pólust képezték: Gribaudi mindenesetre egyfajta rezonanciáról beszél a kettő között, éppen mivel ugyanazon térben cselekedtek. Közeledésüket, amely persze bekövetkezett, a rendőrség minden erejével igyekezett megakadályozni. Munkások és republikánusok együtt mozgásának alátámasztására egy táblázatot szerkeszt, amelyben 1830. júliusa és 1834. júniusa között minden sztrájkot, lázadást és felkelést felvesz. És a ciklusok szépen egymásba érnek: a munkások sztrájkjaira mindig felel valamilyen republikánusok szervezte felkelés, csetepaté, lázadás. Ez alátámasztja Gribaudi tézisét is, miszerint a politika felé fordulás nem a republikánusok hatására, mintegy felülről lefelé történt (ahogy azt a kortársak és nyomukban gyakran a historiográfia is hírdette), hanem sokkal szervesebb folyamat eredménye. Hogy mennyire konfliktusos volt a légkör a városban, arra a kisebb, másodlagosnak tekintett események világítanak rá. A rendőrség gyakorta szenved el kisebb-nagyobb támadásokat és verbális agressziót. Mivel a rendőrségi levéltárban fennmaradt a letartóztatott személyek névsora napi bontásban, lehetőség nyílik hovatartozásuk vizsgálatára. A különféle felforgató cselekmények miatt letartóztatottak foglalkozásszerkezete igen vegyes és jól visszaadja a belváros munkás-palettáját, s az is világossá válik, hogy a munkások nem csak a saját mesterségük koalícióiban, sztrájkjain vonulnak fel, hanem szinte mindenbe belemásznak, ha tiltakozni lehet.
Gribaudi kitér még a magukat egyházként meghatározó saint-simonisták rövid, de aktív jelenlétére (1829-32 között, ekkor börtönzik be Enfantin-t): 1831-ben 220 hűséges munkásról és jóval több szimpatizánsról számolnak be, akik különösen négyféle foglalkozás, a szabók, nyomdászok, műbútorasztalosok és vargák közül kerülnek ki, túlnyomóan a jobbpart régi negyedeiben laknak. Kevesen vannak tehát, de aktivizmusuk és jelenlétük teátrális kellékei miatt jelentősek, olyan felvonulásokat tartanak, mint körmenetkor, továbbá politikai flash mobokat szerveztek, rituáléik könnyen azonosíthatóvá tették őket a munkások között. Különösen jól használták a létező szociabilitás hálóját a tanok terjesztésére: egész láncolatokat hoztak működésbe újabb és újabb tagok meggyőzésére.
Lázadások és felkelések
Párizs egy hatlamas, forrongó üst ezekben az években: munkások menetei és felvonulásai, a republikánusok, saint-simonisták szembenállása a teljesen elutasító polgársággál folyamatos feszültségben tartja a várost: általában érvényes, hogy a munkáslázadások megelőzik a republikánus felkeléseket, 32 és 34-ben is. Közben 1831 februárjától gyakorivá válnak a templomok elleni támadások: törnek-zúznak, gyújtogatnak, nyilvánvalóan a Monarchia és az Egyház jelképei ellen irányulnak ezek a cselekedetek, Párizs utcáin egymást érik a tumuluózus jelentek, az agitáció. Ekkor átmenetileg közel kerültek egymáshoz a munkásság és a radikálisabb republikánusok, főleg az Amis du peuple-ben szervezkedő fiatalok (a levert lyoni felkelés változtat a helyzeten, ekkor sok republikánus is a munkások ellen fordul).
Az 1832-es júliusi felkelés két napjában aztán sok minden kiderül. A republikánus társaságok sokáig készítették elő minden bizonnyal. Egy temetési menetből alakul ki a felkelés, de hihetetelenül szervezetten zajlik. Nem voltak tiszta politikai perspektívák, ezért nagyon hamar el is bukott az egész, viszont komoly mészárlás zajlott utána. Mint a jegyzőkönyvekből kiderül, a munkásság társadalmi összetétele teljesen leképezi a belső párizsi megismert jellegzetességeket, és ráadásul térben is teljesen arra koncentrálódik. A mindennapi szociabilitás szervezi a küzdelembe való bekapcsolódást is, néha úgy tűnhet, hogy csupán a „véletlen” műve, hogy kis és hogyan keveredett bele az összecsapásokba.
A radikális szárny 1834-re szerveződik újá, most Société des droits de l'homme néven, immár 4000 taggal. Céljaik ekkor már egészében társadalmiak is, minden társadalmi erő felszabadításáról beszélnek. Kapcsolatuk elég mély lehetett a munkássággal, amit egy 1834-es, börtönben lefoglalt lista is igazol: a tagok mindössze 18 százaléka nevezhető polgárinak, és 65 százaléka világosan munkás vagy kézműves kötődésű, mesterségük szerint szerveződnek szekciókba is. A lista megjegyzéseiből világos, hogy nagyon militáns, a belépők felkelésben kihasználható katonai képességeire van kihegyezve. Sokan, akik a békésebb megoldásokban hisznek, távol maradtak tőle, igaz ez elsősorban a nagyobb politikai hagyományokkal rendelkező nyomdász-könyves munkásokra. Mindannyian belső párizsban laknak, hatókörük egybeesik az utolsó, 1834. áprilisi felkelés barrikádjainak helyrajzával, amelyket Gribaudi szépen egymásra is vetít.
A negyvenes évek, a szocialista évtized
Az évtized úgy indul, mint az előző: 1840 tavaszán szép lassan egyre több mesterség testületei lépnek sztrájkba a munkaszervezés egyre kényszerítőbb formái ellen (ráadásul 39-től periodikus válság sújtja a párizsi ipart, igen nehezen lehet munkához jutni). Elsősorban a tâcheron rendszer ellen keltek ki a munkások: egy köztes személyről, amolyan kivitelezőről van szó, akivel a mester leszerződik egy adott munkára, a tâcheron meg továbbadja a „maga” munkásainak, persze lejjebb szorítva a béreket. A „munkáskihelyező irodák”, amelyek néhány napra közvetítettek ki munkásokat több szektorban is, hasonlóképpen kivívták az ellenszenvet, és megcsapolták a munkások jövedelmét. Ahogy megjelennek a szezonális munkások tavasszal, újrakezdődnek a tárgyalások és a koalíciók. A koreográfia a következő: abbagyják a munkát, összegyűlnek, kivonulnak a városon kívül (a barrière-ken kívül), ott megvitatják a helyzetet, vezetőket választanak és rá akarják szorítani a mestereket kéréseik elfogadására. A rendőrség - a beszámolók szerint – szorosan követi őket, megint republikánus izgatástól tartva. A munkáskoalíciók vezetőit gyakorta letartóztatják, de a megmozdulások nap mint nap ismétlődnek, egészen őszig: előfordul, hogy több tízezer sztrájkoló munkás vonul fel és alá a belvárosban, majd ki a sorompókhoz.
A nagy újdonság: a munkások az eljövendő szociális demokrácia nagy vonalait tárgyalják meg maguk között, nagyon sok munkás számára meghatározó pillanatról van szó. A dolog annyira új, hogy a polgárság részéről teljesen abszurdnak tartják, hogy a munkások csoportjaival egyezkedjenek a munkakörülményekről. A mozgások a szeptember eleji, ekkor már erőszakos összecsapások után, amikor viszonylag sok embert letartóztattak, eltompulnak: konkrétan nem sokat értek el, talán a szabók valamit, mégis fontos etap volt ez a politizálódás útján.
Hogyan alakult a republikánusok kapcsolata a mnkássággal a 40-es években?
A republikánusok legbalosabb iránya a 34-es vereség után levonta a következtetéseket és titkos társaság építésébe kezdett Blanqui és Barbès vezetésével: csak jól szervezett fegyveres felkeléssel látták kivitelezhetőnek a rezsimváltást, ezért a mintegy 600 párizsi militáns pincékben, padlásokon rejtegette a felkelésre előkészített muníciót, saját lőporgyárat üzemeltetve. Ezek a társaságok, a Société des familles és később a Société des saisons a teljes titoktartásra, vak engedelmességre épülő katonai fegyelmet tartó csoportosulások voltak, ahová igen nehezen vettek fel új tagokat – nehezebben is találták meg a munkások környezetével a hangot, mint a korábbi, sokkal nyitottabb társaságok: a polgári származásúakkal szemben mindig megmaradt a gyanakvás. Nyilván nem sok hatásuk volt a munkások erősödő aktivitására, bárhogy is féltek ettől a polgári oldalon. Viszont a republikánusok figyeltek a munkásokra, és megint észre lehet venni a rezonancia jelenségét – mindig ott voltak, ahol zavart lehetett kelteni.
A mozgások párhuzamossága és az utcai rituálék hasonlóságai egészen eltérő célokat fedtek, mindenesetre az állásfoglalások, konfliktusformák és szándékok igen nagy változatosságát eredményezték – a szemlélőknek hatalmas nagy katyvasznak tűnhetett. A zavarra és eltérő célokra legjobb példa az 1839. májusi felkelés. Blanqui pontosan tudta, hol és hogyan kelle megcsinálni, sokáig készítették elő, és a súlyos krízishelyzet kiválasztása is kedvező lehetett volna. Nagyon jól ismerte a munkásság topográfiáját, a nála talált felkelési tervek is erre mutatnak, ahol szépen ki volt dolgozva a fegyverek megszerzésétől a barrikádok és a csaták kijelőlt helyén át minden. Csak hát senki sem jött mégse, hiába foglalták el a Városházát komolyabb váráldozattal, és olvasták fel a proklamációjukat. Már délutánra összeomlanak a barrikádok.
De hát hogyan kerül közéjük valaki? Néhány pontos történet arról, hogy menniyre porózusak a határok felkelők és nézők között (zárójelben: Tocqueville a maga nézőpontjából ezt így fogalmazta meg: „minálunk még a legvéresebb népfelkelésekben is mindig akad egy csomó szájtáti csirkefogó, vagy jámbor bámészkodó, aki színházban érzi magát”). Van hogy szinte véletelenül keveredik a harcolók közé valaki, aki éppen ott járt abban a kávéházban, ahova behúzódtak a feleklők, aztán elszalasztották valamiért, szóval annyira egybefogja és áthatja őket az a szociabilitás, amelyet felépítettek Párizs közepén – még akkor is igaz, ha csak arra találták ki ezeket a kis történeteket, hogy megvezessék a bírókat: de hát végső soron ők is hihetőnek tartották, mert többeket felmentettek. Leginkább fiatal munkások csatlakoznak az 1840-ben is meg-megismétlődő republikánusok szervezte megmozdulásokhoz, amelyek ekkor a munkások nagyobb aktivitása idején visszhangot kapnak.
De az 1840-es, szinte általános sztrájk fordulópontot jelez: a proletariátus problémája a közbeszédben is előkerül, a polgári megfigyelők részéről és a munkásokéról is, akik magukhoz akarják ragadni a szót: indulnak a ténylegesen munkások által szerkesztett és írt újságok. La Ruche populaire, L'Atelier, La Fraternité – ezekben a „munkások szava a valóság közvetlen tapasztalatát tükrözte”, ahogy Gribaudi fogalmaz. A legfontosabbak a gyűlések voltak, ahol mindezt megvitatták, egy mesterség, egy utca, egy háztömb konkrét problémáival. Nem egy elméletből száll alá a politika, hogy belekapaszkodjon a társadalmiba, hanem pont fordítva, a gyakorlati tapasztalatból megy fel a politika felé. „Egyedülálló konjunktúrának köszönhetően, a belváros épületstrúktúrája és a fabrique parisienne mintegy kiválasztotta magából azt a társadalmi tapasztalatot, amely lehetővé tette, hogy szétbontsák az egyének gazdagságát és szegénységét előállító bonyolult láncolat minden egyes szemét.” A viták középpontja a munkaszervezés: a fabrique parisienne minden munkása ugyanazzal az alapproblémával találja szemben magát. A mesterek és a közbenső szint elszívják a hasznot előlük, tudják ezt éppen azért, mert minden munkásnak közvetlen és mélyreható tapasztalata volt a nyersanyagok, a munkafolyamatok, a forgalmazás költségeiről és az árakról is. Ebben a környezetben mélyül el a társulás gondolata (noha a fourierista és saint-simoniánusok között is jelen volt már), és mint valós alternatíva fogalmazódik meg. Coutant, egy tipográfus, egyenesen rögzített árakról beszél, s arról, hogy a munkát ki kell vonni a piacról. Kulcszavuk az egyeztetés, a concialtion. A társulással valójában a versenyt is megszüntetnék.
A La Fraternité lapjain a kommunista munkások még tovább mennek, és a társulástól eljutnak a logikai végpontig, a kommunáig. A vita mindenesetre e két terminus között zajlott, de nem kell valami tiszta ideológiai tartalomra gondolni, inkább a megélt tapasztalat beszélt a munkásokból a gyűléseken és a bormérések olvasótermeiben (voltak egyéni birtokláson alpuló kommunális tervek, és közös birtokláson alapuló társulásosak is). Egyszerre igen pragmatikusak és utópisztikusak is a tervek; de tele vannak bizalommal, hogy lehet megoldást találni, egyezkedéssel, a fegyveres harc elutasításával.
A mesterek, tulajdonosok, egyszóval a polgárság felől nincs fogadókészség a párbeszédre: a társadalom örök rendjére hivatkozva állnak értetlenül a munkások társulásának jelensége előtt, absztrakt elveket helyzenek szembe a munkások nagyon konkrét tapasztalaton alapuló tudásával.
A hitel problémája mutatja a párbeszéd nehézségét: egyrészt a polgári moralizálás alapköve, hogy a „jó” munkás takarítson meg, amennyit csak tud. Viszont a negyvenes évekre olyan helyzet alakult ki a tarifák esésével, hogy képtelenség volt bármilyen megtakarításról beszélni, viszont ha hozzáférhettek volna valami hitelhez, akkkor esetleg saját lábra állhattak volna a munkások a termelési eszközök birtoklásával. És ez sokkal jobb megoldás lett volna, mint a létező, merthogy a rossz hitelmechanizmusok ránehezedtek a mesterek és a kereskedők tevékenységére is, valójában az átláthatatlan s parazita bankrendszer szívta el a nyereség jelentősebb részét. Pierre Leroux és Louis Blanc tárták ezt fel munkás szemszögből, elsősorban a Direktórium alatt alapított Nemzeti Bankot támadták, és a hozzá kapcsolódó pénzügyi köröket. Ezt kellett volna leváltani valódi állami hitellel, olyan megoldást találni, hogy a munkások kapják meg az ellenőrzést saját munkájuk szervezése felett. Ez az alap, ahonnan eljutnak a teljes jogú polgárság, az általános választójog elképzeléséhez, a köz dolgai felletti valós ellenőrzéshez, és végső soron, a L'Atelier lapjain, a közvetlen, helyi kontrollon alapuló demokráciához, amit majd a 48-as République démocratique et sociale-ban láthatunk viszont, és a végpontja a (munkás)köz(ös)ségek föderatív egysége a napóleoni centralizált államstruktúrával szemben (Paul Rochery).
A negyvenes évekre az is felmerül, hogy sajátos praktikus tudásukat valódi „társadalom tudománnyá” formálják (merthogy az elitek tudománya a valóság redukciója és manipuláció csupán). A La Fraternité azt hírdeti, nem lehet megállni a politikai forma alavető elveinek felkutatásánál, hanem a „társadalmi törvényt” kell feltárni. A radikálisabb munkás újságok, mint a L'Atelier és a Ruche populaire, kiemelik, hogy ennek az új tudásnak meg kell maradnia munkásnak, vagyis közvetlen empírikus megismerésnek. Ebben a vitában a munkások referenciája Pierre Leroux, aki mindenképpen a munkásság mozgalmainak főszereplője a 19. század közepén, annak ellenére, hogy a historiográfia nemigen vesz róla tudomást. Ez a korábbi saint-simonista volt az, aki a legmélyebben végiggondolta a társulás kérdését a munkásság tapasztalata irányából. A negyvenes évekre központi alak lett, szava többet nyomott, mint Hugoé, Proudhoné vagy bárki másé.
1843-ban Párizst elhagyva megalapítja Boussac-ot, egy kommunát, ahol egy nyomda üzemeltetése mellett gyakorlatilag önellátásra rendezkednek be, az élelemtől a bútorokig mindent helyben állítanak elő. Egz olyan természetes körforgást igyekeztek megvalósítani, amely „korábbi és fölötte is áll a közgazdászok kitalálta anyagi körforgásnak”. Ezekkel a tapasztalatokkal, egy elsődlegesen emberközpontú gondolkodással Leroux nem csak a liberalizmust, hanem a balos republikanizmust és a kommunizmust is elvetette. Meg kell ismerni a társadalmi élet konkrét formáit, és azoknak a természetéből kiindulva kell építkezni, nem ellenük. Leroux egyébként közel került és együttműködött egy egész csoport tudóssal egy új Enciklopédia megírásán, olyanokkal, mint le Play vagy Geoffroy Saint-Hilaire, mindannyian antiredukcionisták, az éppen akkor meglóduló hivatalos tudomány és filozófia diszcipilnáris bezárkózása ellen a „romantikus tudományt” képviselik (vö. Tresch, The Romantic Machine: Utopian Science and Technology after Napoleon, 2012), amely éppen ekkortájt szenved vereséget Victor Cousinnel és Cuvier-vel szemben.
Amikor 48 februárjában kitör a forradalom, akkor valójában két, egymással ellentétes tábor néz szembe, akik teljesen mást gondolnak arról, milyen egy demokratikus társadalom és milyen egy Köztársaság. Az egyiket ismerjük régről, az a polgárság elbeszélése. A másikat viszont most kaptuk csak meg, annak a folyamatnak a minuciózus elemzésével, ahogy két forradalom, egy államcsíny és vagy húsz kisebb-nagyobb felkelés közepette a párizsi munkás-társadalom hatvan év alatt teljesen átstruktúrálta, átformálta saját magát a nemzeti javak romajaiból kinövő, sűrű szociabilitású, megújuló iparra épülő szerveződésével, amely a létrehozott tereiben és a kialakuló viszonyhálókból a munkások világának modernitását építette fel, amely a helyi demokráciában és a részvételen alapuló társadalmiságban látta a követendő modelt. Mindezt maga gondolta el, és nem a republikánusok tették meg helyettük. A két modernitás közöti leszámolásra majd júniusban kerül sor. Az eredmény ismeretes. Egy szóval: Haussmann.
Összegezve: újítás – elsősorban a középső része, mind forráskezelésében, mind pedig abban az egyedülálló törekvésben, hogy egy térbeli-társdalmi szerveződési formát felépít, komplett módon megújítja Párizs 19. századi társadalomtörténetét.
És vízió, vízió, vízió. Így kell elbeszélni a története(ke)t.
Nálam ez 4 igen mély kalapemelés.
