A második évben Bourdieu újból nekifut a manet-i forradalom magyarázatának, ám ezuttal a radikális szembenállás, a törés felmutatásával szemben inkább arra kerít sort, hogy megmutassa, milyen folyamatok és társadalmilag előálló egyéni tulajdonságok – a habitus – tették lehetővé a szimbolikus forradalom beizzítását és sikerét. Eleinte Mallarmé szövegére koncentrál, innen emel át fontos szálakat, hogy aztán a kritika mezejének részletesebb vizsgálatával jusson el Manet habitusához, társadalmi tőkéjéhez, mindezek összjátékához a művészeti mezőben, sőt kísérletet tegyen ezekből levezetni (praktikus) esztétikáját is.

Mégiscsak jó intézmény ez a Collège de France: páratlan lehetőséget biztosít, pályájuk csúcsán vagy lezárásaképpen, néha egészen ragyogó elméknek, hogy megcsillantsák, mire is képesek valójában, ráadásul mintegy munka közben kaphatjuk el őket. Itt is átiratról van szó, tehát lényegében megőrizte élőbeszéd-jellegét a szöveg, annak minden előnyével és hátrányával. Bourdieu-nél ez kifejezetten fontos, hiszen megírt szövegei annyira feszesek, szinte túlírtak, hogy gyakorta nehéz velük érdemleges párbeszédet folytatni. Nem úgy emitt – sokszor nekifut egy-egy kérdésnek, ahogy az adott előadás logikája kívánja, zárójeleket ikatat be (a legütősebb megjegyzéseit sokszor itt hullajtja el), és főleg: szinte példátlan reflexivitásról tesz tanúságot, ahogy óráról-órára áttekinti, pontosítja, felülírja a korábbiakat, mindannyiszor kockára téve saját pozícióját is, egész szociológiáját és saját helyét a mezőben (a mezőben, értitek:))).

A második cikkben alászállunk Franciaország legmélyére, ahol a évszázadokon keresztül szigorú házasodási szokások irányítják az emberek mindennapjait.

A 16-17. századi Franciaország feltűnő házasságai, mint például a nővérek cseréje (egy fivér és nővér házasságra lép egy másik nővérrel és fivérrel), a dupla, vagy az ismétlődő házasságok értelmezése komoly vitákat szült. Van, aki a vidéket és a városi eliteket is jellemző endogámia következményének tekinti (Ruggiu, Levi), mások a gazdasági viszonyokra és az öröklési rendre vezetik vissza a jelenséget (Marraud, Haddad). Itt elsősorban forrásproblémáról van szó, véli Delille: nagyon nehéz ugyanis olyan dokumentumegységeket találni, ahol követhetők, olykor évszázadokon át, a házasodási szokások, hogy lássuk, valójában milyen mintázatba illeszkednek ezek, márha egyáltalán. De azért vannak ilyenek, és amint az első cikkben lerakta az általános értelmezés kereteit, most a finomítás jön. A Manduriai mellé két új területet vett fel, amelyek egyszerre mélyíthetik és szélesíthetik az összevetéseket. Az egyik városi környezet, Langres, máig kompaktul megmaradt kisváros, Dijontól észak-keletre csücsül egy platón; a másik pedig rurális terület, Dél-Berry (Bourges-tól délre, gyakorlatilag Kopasz Károly óta királyi birtok, az egyik legrégebbi, gyakorta a hercegek apanázsa, a leghírsebb Duc de Berry a későbbi XVI. Lajos).

Rendhagyó módon nem egy könyvvel jövök, hanem két, egymást is magyarázó, megtámogató cikkel. Írt ugyan Delille könyvet hasonló témában (Le maire et le prieur. Pouvoir central et pouvoir local en Méditerrannée occidentale, 2003, olasz fordítása 2o11), de e két utóbbi, ahogy szélesítette a bevont anyagot, általánosabb érvényűnek látszik a házasodási szokások szempontjából. Ráadásul meglehetősen korpózus cikkekről beszélünk, simán kiadnak ketten egy könyvet. A második, mélyfranciaországról szóló pedig egészen parádés a maga nemében. Ha egyetlen mondattal akarnám jellemezni a szerzőt, az így szólna: Delille a történész, aki komolyan vette Levi-Strausst. A hetvenes évek elején együtt indult harcba Giovanni Levivel, de hamar egészen más következtetéseket vontak le az itáliai történeti demográfiai anyagokon dolgozva, ma már viszonylag kevés dologban értenek egyet a Nagymesterrel. Ne feledjük, amikor még volt kemény társadalomtörténet, annak színe-virága a történeti demográfia és a családtörténet volt: sehol annyi eszméletlen befektetett munka, annyi masszívan standardizált monográfia és persze annyi nagyívű elmélet nem mutatkozott, mint éppen itt. Delille pedig nagyon komplett anyagokat tárt fel, s ezekben következetesen a házasodást irányító mélystruktúrákra bukkant, amit aztán a kontextusra és a stratégiákra támaszkodó elemzések eredményeivel helyezett szembe.

Azon a sűrű televényen, amelynek formálódását elénk állította Gribaudi könyve középső részében, elkerülhetetlenül és természetes módon indul be az átpolitizálódás: „nem csupán a párizsi munkaszervezést, hanem az egész társadalmat tekintve az uralmi viszonyok valóságának éles és korábban ismeretlen tudata” alakult ki fokozatosan. Maga a népi negyedek struktúrája – a kialakult függelmek, sajátos termelési formák, a szolidaritások, viták és találkozások – elősegíti a politikai gondolkodás felemelkedését, amely mélységében jóval túlmutat még a radikális republikanizmuson is. Ezt az érlelődési folyamatot tárja elénk Gribaudi a harmadik részben, a városnegyedet és különösen a munkásokat jellemző szociabilitás intézményeinek vizsgálatával.

A kép, amelyet a polgári osztály képviselői közvetítenek nekünk a városról, igen messze van attól, amit a társadalomtörténet ma elő tud állítani a párizsi belső kerületek „valóságáról”. Lássuk, mire képes Gribaudi!

A dinamikák megértését a forradalom okozta változásokkal kell kezdeni. Mondjuk eleve nem könnyű a stagnálással összeegyeztetni azt, hogy a város népessége ötven év alatt megduplázódik. A megújulásban a legfontosabb faktor az emigránsok elkobzott tulajodonának valamint a nacionalizált egyházi javak kiárusítása volt. Furcsamód ennek párizsi történetével alig-alig foglalkoztak eddig, holott úgy tűnik, a 19. század francia társadalomtörténetének egy kiemelt folyamatával van dolgunk, amely alaposan átszabta Párizs társadalmát is: a külvárosokban telekspekulációt, a belvárosban viszont az iparos és kézműves tevékenység elképesztő ütemű bővülését hozta, s ez utóbbi szívta fel a hullámokban érkező migránsokat. Sajátos, újító, a városi – elsősorban állati – hulladék újrahasznosításán alapuló ipar volt ez (ne feledjük, a gazdaság ekkor még az állati erőhöz kötődött), amelyet eleinte a háborús konjunktúra húzott, később saját jogán fejlődött tovább, végig a vegyészet új eredményeinek kiaknázásával, elméleti és gyakorlati tudás közötti korábban szokatlan kapcsolat kiépítésével. A régi Párizs roppant dinamikus tér volt, véli Gribaudi, ahol az átalkuló belső kerületek igen gazdag relacionális szövetet formáznak.

    A 19. század fővárosának fantazmagóriái – a passzázsok, a világkiállítás csarnokai, Haussmann bulvárjai, vagy akár maga a lajosfülöp, az enteriőr – tehát mindaz, amit a modernitással azonosítunk, annyira erős reprezentációvá ülepedett, hogy nemigen veszünk tudomást arról, volt ennek a városnak egy másik története is, amit a népi kerületekben játszottak nap mint nap, gyakorlatilag a forradalom másnapjától fogva egészen a Kommünig. E másik modernség paradoxona, hogy a kortársak sem voltak hajlandók észrevenni, annak ellenére sem, hogy az elképesztő ütemű demográfiai növekedés, a város terjeszkedése, a bevándorló néptömegek társadalmasodása az igencsak sajátos párizsi ipar kiépülésével, a terek irányította szocializációval konkrétan a szemük előtt zajlott. Ők mindebből csak a nyugati, burzsoá vásrosrészek növekedését érzékelik, csak arről beszélnek : ez az elitek városa, a modernitás tere, Benjamin és Kracauer (az Offenbach-könyv) Párizsa. Ha megpróbáljuk ezt a letagadott, elkendőzött történetet feltárni, nagyobb eséllyel érthetjük meg azt is, hogy miként mozdult el a párizsi munkásság a politika felé 1830-tól kezdődően, és hogyan is viselkedett 48-ban. Ezt csinálja meg nekünk Gribaudi, koherens, masszív, helyenként innovatív társadalomtörténetet művelve : olyannyira, hogy jelentőségben nyugodtan Harvey könyve (Paris, Capital of Modernity, 2006) mellé helyezhetjük, sőt. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyik legjobb könyv, amelyben felsejlik, miben is állna valójában az, ha a történetírás a tér felé fordulna. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a jelenségek térbelisége hozzáájárul magyarázatukhoz, hanem arról, hogy a teresülés, ahogy kibomlik az időben, előállítja a társadalmasodás formáit.

A vezérek cselekvés közben

             Ha nem volna második része a könyvnek, akkor sem szólhatnánk egyetlen szót sem: egy komplett, eddig szinte teljesen elhanyagolt, nem is kutatott, a 20. századot mégis meghatározó diszkurzív gyakorlatot tár elénk, komoly elméleti belátásokkal. De van neki. És a tüzijáték valójában itt indul be. Cohen ugyanis úgy konstruálja meg könyvét – és ez teszi eszméletlenül izgalmassá – hogy tudományos munkában ritkán látható, módszertanilag is fenntartott feszültség van a két rész között. E második, általa pragmatikusnak nevezett részben Cohen komolyan veszi a gouvernementalitás egyik központi elemét, az intézményeken végzett gyakorlatok elsődlegességét - úgy azonban, hogy átlépi azt a határt, amelyet Foucault önmagának állított fel, amikor kizárólag diszkurzív gyakorlatokat elemzett -, és mélyen behatol a vezetés praxisába. Meg is kapjuk a magunkét, hogy a fal adja a másikat: a gyakorlatok története nem mentalitástörténet, és semmilyen struktúra vagy reprezentációtörténetről nincs itt szó (amivel az elmúlt harmincöt évben operáltak jobbra-balra) – a társadalmi világot olyan egységekbe szervezi, amellyekkel eltávolodik az egyéni viselkedésektől és a társadalmi totalitások történetétől egyaránt. Így a történeti tárgy köztes ontológiai dimenziót vesz fel: a társadalmi gyakorlat mint cselekedetek, tárgyak, diskurzusok, technnológiák komplex artikulációja áll elénk.

 Bréking van. Soha nem gondoltam volna, hogy egy elsősorban 20. századi könyvről fogok írni, de most mégis, mert Cohen valami olyasmit tett le elénk, amitől beszakad az asztal, és leesik az áll. Persze nem elsősorban terjedelme miatt (noha 850 oldalas szösszenetről beszélünk), hanem mert Cohen világosan foucault-i alapokra helyezkedve olyan olvasatot kínál a 20. század első felét uraló diszpozitív (diszkurzív gyakorlatok és azon kívüli elemek összeszövődése) kibomlásáról, amely teljesen új távlatokat nyit egy ismerősen is ismeretlen tematika, az irányítás és a tekintély, a vezérelv szerepének értelmezéséhez. Egyszóval arról a folyamatról beszélünk, ahogy kidolgozódik és referenciává válik, meghatározó szereplővé lép elő a „főnök szükséglete”. A felvonultatott anyag mennyisége, az értelmezés minősége, a fogalmi keret kitartása példátlan a foucault-i ihletésű történeti irodalomban. (Foucaultnak elképesztő poszteritása van: a társadalomtudományok nyelve sokkal inkább foucault-i, mint azt valaha is gondoltuk volna, hogy lesz – hogy otthon nem így van, az megint csak megkésettségünk bizonyítéka. Ez persze nekem is felszólítás, aminek meg is fogok felelni. Lesz poszt Foucault Collège de France-beli előadásairól, egyrészt azért, mert páratlan élmény így látni, működés közben, egy komplex gondolati rendszert; másrészt mert konkrétan a témánkba vág: mi lehetne fontosabb a modernitás számára, mint a gouvernementalité? Szóval jönni fog a Sécurité, territoire, population biztosan, de lehet, hogy más is.) Ahol Foucault kutatási eljárásaihoz képest megtolja a dolgot: Cohen könyvének mintegy felét konkrét vezetési gyakorlatok elemzése tölti ki (ipari szervezet- és irányítástörténetel foglalkozik egyébiránt), ezzel mélyíti el a „diszkurzív praxis” és „valódi” gyakorlat közötti artikuláció problémáját.

A választott szegénység tehát a társadalmi és természeti világ olyasfajta megfigyeléséhez vezet, amely különös tekintettel van a dolgok lehetséges használatára. A gazdasági javak relatív hasznosságát még élesebben alá kellett húzni az 1270 és 90 közötti, a ferencesek pauper identitásáról az Egyházon belül folyó vitákban. A ferenceseknek – akik mintegy rajta tartották a kezüket az ütőreken, és mindenütt jelen voltak, ahol a városi és kereskedelmi forradalom zajlott – sokkal közvetlenebb, részletekbe menőbb tudása volt a konkrét gazdasági viselkedésekről, mint az egyházfiak nagy részének. A korabeli egyházi gondolkodás a világi személyek gazdagságáról meglehetősen elvont, jogi és penitenciális jellegű volt. Aquinoi Tamás Summájában is így tárgyalja a hitel és az uzsora kérdését. A ferencesek gyökeresen más perspektívából szemlélték az ügyet. A gazdasági viszonyok megértése náluk szorosan kapcsolódott azokhoz a feszültségekhez, konfliktusokhoz, amelyek megtelepedésüket kísérték egy adott városban, és a gazdasági gyakorlathoz, amelyhez képest ők a példaszerű szegénység modelljét adták.