Pontosan 100 évvel azután, hogy Max Weber a protestáns etikához kötötte a kapitalizmus eredetét (1904), útjára indítva ezzel a modernitás genealógiájának egyik nagy hatású elbeszélését, Todeschini azzal a nem kevésbé forradalmi tézissel állt elő, hogy Nyugaton a gazdaságról való beszéd nyelvét, annak fogalmiságát, a diskurzus kereteit ferences gondolkodók dolgozták ki a 13. és 15. század között, a mediterrán kereskedővárosokban. Úgy tűnik, az önkéntes szegénység apostolainak nem abban merült ki a gazdagságról szóló tanításuk, hogy dobjátok el azt magatoktól. Az is világossá vált még, hogy egyáltalán nem emelkedtek áthatolhatatlan falak piac és kersztény világ között: morál és biznisz bizony járhat együtt. Todeschini persze óvatos: siet leszögezni, hogy nem a kapitalizmus szellemének katolikus változatát írja, nincs szó továbbá arról sem, hogy antedatálná mintegy ötszáz évvel a közgazdaságtant, és a 13. században keresné Adam Smith előfutárait. De hát akkor miért stimuláló ez az egész?   

A könyv erejét abban látom, hogy igen körültekintően rajzolja meg a kapcsolódási pontokat egy addig soha nem látott társadalmi–gazdasági jelenség (a 11. századi pénz, kereskedelmi és városi forradalom) és a rá irányuló gondolkodás között: hogyan reflektál egy gondolatrendszer - itt: a ferencesek önkéntes szegénységének elgondolása - a körülötte zajló összetett változásokra, és miképpen válik ennek alakítójává maga is. A ferences mozgalomnak, mivel égetően szükséges volt megvilágítania, miképpen kellene tekinteni a földi javakra egyrészről a testvérek életében, másrészről pedig a laikusokéban, akik - noha szimpatizáltak velük és értékeiket magukénak tekintették – családjuknál és eredeti foglalkozásuknál maradtak, lényeges szerepe volt a gazdaságról szóló keresztény gondolkodásban, abban, hogy különbséget tegyenek uzsora és kölcsön, luxus és a javak megfelelő használata között, s mindezt úgy, hogy a közjó maradt a horizont.   

„A fogyasztói kereslet” című fejezet hivatott a könyv alaptézisét megtámogatni: az iparkodás újfajta formáit alapvetően új fogyasztói törekvések mozgatták. Jobbára a preindusztriális Európa parasztjainak és városlakóinak (hangsúlyosan) szabad döntése volt, hogy a piaci termelés felé fordultak. Ennek az időszaknak a fogyasztói keresletét a fogyasztási technikák közötti szélesebb választási lehetőség jellemzi, ahol a végül elfogyasztott, változatos társadalmi-gazdasági csoportok által keresett „Z commodities”-t elő lehet állítani. Mivel a helyettesíthetőség megnövekedett, a javak és a fogyasztásra szánt idő, a háztartás termelőerőinek lényegi redisztribúciója vált lehetővé, s ezzel egyszerre előmozdította a fogyasztás megoszlásának megvitatását a házatartáson belül. Vagyis a fogyasztói kereslet a piac és a háztartás termelő rendszerének interakcióján keresztül fejlődött. A háztartás tagjai a javak korábban nem látott mennyiségével érintkeztek, több vásárlási és fogyasztási lehetőség nyílt előttük, mind gyakrabban kerültek egyénként is fogyasztói választások elé.

A fogyasztás átalakulásáról szóló tézis tulajdonképpen egy meglehetősen jól ismert forrástípus, a probate inventories viszgálatán nyugszik, áll vagy bukik. Az invetáriumok vizsgálatával járó módszertani problémák ismerősek: elsősorban a tehetősek helyzetéről kaphatunk adatokat, hiszen csak akkor készítik el, ha úgymond megéri. A kirajzolódó kép társadalmi mélysége lehet, hogy hagy kivánnivalót maga után. Két trendet azonban minden egyéb hibájuk mellett is világosan megmutatnak a tartós fogyasztási javakkal kapcsolatban: a) a háztartási komfort standardjának növekedése és b) a javak szerkezete eltolódik a „törékenység” felé, vagyis gyorsabban elértéktelenedő tárgyak felé, akár anyaguk, akár az általuk megtestesített divat miatt. Európa minden részéről azt bizonyítják az inventáriumokra támaszkodó kutatások, hogy ez az időszak a tárgyak megsokszorozódásának kora volt.

A Nyugati Társadalomtudományos Hagyomány többféle elbeszélést dolgozott ki a kapitalizmus egykor volt eljöveteléről. Ezekben jobbára központi helyet foglal el az ipari forradalom problematikája egyfelől, a hetvenes évektől kezdve pedig a modernitással kvázi azonosított fogyasztói társadalom kialakulásnak kérdése másfelől. Furcsa módon ezek az elbeszélések nemigen értek össze: az egyik a fogyasztásról nem vett tudomást, annak egész társadalom- és kultúrtörténeti kontextusáról, a másik pedig gyakorlatilag úgy tekintette a fogyasztás egyre szélesedő, táguló jelenségét, mintha önálló univerzum volna, a termelésről, a gazdaság szférájáról leválasztva. Jan de Vries, holland gazdaságtörténész, a fogyasztáskutatások első jelentősebb összefoglalójában – Brewer & Co. - felvázolta a kapitalizmus előtörténetére vonatkozó kutatásait, amelyekben a háztartási gazdálkodás kora-kapitalizmusbeli szerepére, a háztartások fogyasztásszerkezetének átalakulására terelte a figyelmet. Valójában nem más volt ez, mint a két perspektíva közelítésére tett kísérlet. Mostanra rendszerbe szedte, kibővítette ezeket, mélységet kaptak mintegy javaslatai: minden jel arra mutat, hogy az „iparkodás forradalma” jelentős elbeszélés a Nyugat történetéről.

Hogyan lehet megírni a fogyasztás történetét? Valóban vannak benne fordulópontok, ahogy azt a fogyasztás „forradalmáról”, vagy akár annak „születéséről” beszámoló elbeszélések láttatják? Van-e stukturált fejlődése a fogyasztói vágyaknak? A kérdés mögött ott terpeszkedik az agency-sturcture probléma: egyik oldalon a fogyasztás önkényes, egyéni impulzusainak káosza, másik oldalon a strukturális és intézményes erők hatalmas nyomása. Van-e tér közöttük a fogyasztás történetének? Mai fogalmainknak megfelelni látszó jelenség-együtteseket észlelni, ilyeneket „forradalomként” ünnepelni legalábbis kétes eredményekkel jár. Az eredet felmutatása, ahol egy jelenség transzhistorikus lényege átüt mindenen, nem válaszol meg persze semmit, csak mitoszt teremthet: tudtuk eddig is, ám De Vries maga is összegereblézi nekünk egy csinos kis appendixben, hányféle (konkrétan: öt) fogyasztói forradalmat véltek már felfedezni – van, aki a reneszánsz eredetre tesz (Mukerji); német kutatók a barokk korra tolják át; az egyik legbefolyásosabb a Brewer-féle The Birth of a Consumer Society (de Campbell, továbbá Daniel Roche is ide sorolható) a 18. századról beszél; a késő 19. századi eredet mellett van Miller vagy például Daniel Horowitz, és vannak, akik a két háború közötti Amerikára mutatnak, mint kezdőpontra (Gary Cross vagy Strasser-McGovern-Judt). Persze hogy van, mondja De Vries, csak jól kell feltenni a kérdést.

III. Mesterek és „strómanok”: a munka mint lokális erőforrás

A kortársak nyelvezetében javakhoz és a dolgokhoz fűződő viszony mellett legalább ilyen fontos az illető foglalkozására vonatkozó ítélet: ezek együtt határozzák meg, hogy ki is az idegen. A forrásokból pedig az rajzolódik ki, hogy aki fizetésért dolgozik, valamiképpen marginálisnhhhhak számít. A fizetett munka függelemként jelenik meg már a reneszánsz korától, gyakorta a szolgasághoz közelít a különféle forrásokban, képviselői evidensen meg vannak fosztva minden politikai szereptől, társadalmi rangtól, nem tartoznak a „városi polgárok” közé. A nyelvhasználatban a pauperek kategóriájához állnak közel, s ez egyet jelent a jogképtelenséggel. A szegénységi bizonyítványok is azt hangsúlyozzák, hogy nincs más forrásuk, jószáguk, csupán a munkájuk (a munka és a szegénység ilyen összekapcsolása nem csak a fizetett alkalmazottakra vonatkozhatott: például ügyvédek kapcsán is megkülönböztették azokat, akik öröklés vagy hozomány útján jutottak vagyonukhoz, így a korabeli képzeteknek megfelelően nem fenyegette őket szegénység, azoktól az ügyvédektől, akik elsősorban munkájuknak köszönhették javaikat, ergo bármikor vissza is eshettek a szegények közé).

A történelem előállítása / termelése / írása mindig a gondolkodás és a kutatás kategóriáin végzett munka. Ezeket ki kell dolgozni, határaikat megjelölni, analitikus erejüket próbára tenni, kontextusokat kialakítani, amelyekben működhetnek. És a történész bizony annak függvényében végzi el ezt a munkát, ahogy a forrásokra tekint (mellékesen utalnék a „forrás” metafora abszolút 19. századi voltára, ennek minden következményével együtt): kezelésük módja visszahat a történészi beszéd fogalmiságára. Különösen fontossá válik ez a figyelem, amikor a történészek olyan fogalommal operálnak, amely nem historiográfiai – értsd: nem társadalomtudósok dolgozták ki valamilyen intelligibilitás szolgálatában -, hanem a modernitás alakulásfolyamatában szilárdult azzá, ami. Egy ilyen szigorú, re-víziós munka a Ceruttié: régen olvastam ennyire szofisztikált és ütős könyvet, ahol egy igencsak kimunkált, magyar szemmel már-már elképesztő historiográfiai perspektívát kombinál a szerző olyan virtuóz forráskezeléssel, az anyagban olyan mélyre merítkezve, hogy csak bámulunk. Nem is vártunk tőle persze mást, hiszen nem akárki ő: azon kívül, hogy igen fontos könyvek köthetők a nevéhez (a magyarul is többször méltatott La ville et les métiers. Naissance d'un langage corporatif, valamint a csak olaszul olvasható, és ezért visszhangtalan Giustizia sommaria. Pratica e ideali di giustizia in una societá di Ancien Régime, amely szintén megérne egy misét), évtizedek óta a Quaderni storici egyik legfontosabb szerkesztője, korábban pedig a Microstorie emblematikus sorozatot animálta Ginzburg és Levi társaságában: ha még létezik olasz mikrotörténelem, akkor az az, amit ő csinál.

Ez egy kritikai olvasó blog. Társadalomtörténet, kora-újkor, tágan értelmezve. A modernitás genezise. Mert ehhez értek a legkevésbé rosszul.

A válogatás természetesen személyes, ilyenformán semmiféle normativitása nincsen, ellenben annál több esetlegessége: ami az utóbbi évek terméséből nekem valamiért fontosnak tűnt, hozzá tudtam férni (nyelvileg és a maga materialitásában), és tényleg jónak bizonyult. Szar könyvről nem írok, csak ha a szarság mögött meghúzódik mégis valami monumentalitás.

Különleges hangsúlyt kap a modernitás kitüntetett jelensége, a kapitalizmus (és ennek minden járulékos jelensége, úgymint pénz, munka, idő, spektákulum etc.) értelmezésére létrehozott történeti elbeszélések áttekintése, és ezek folyamatos revíziói. Mindez azzal a határozott szándékkal, hogy tekintetünket az előállítás eljárásaira, a konstrukció elemeire, az érvelés logikájára, az érvényesség köreire, egyszóval a történelem csinálásának mikéntjére irányítsam. Nem a leleplezés naív igénye vezet, hanem a tudás termelésének ökonómiája iránti tisztelet: hogyan is lehetne másképp, mikor a tudomány a modernitás fabrikálásának elsődleges helye? Távolítások és közelítések változatos játéka tehát, hiszen a kora-újkor egyszerre van igen távol szokásrendjében, gyakorlataiban, tapasztalataiban, társadalomszerveződésében, intézményrendszerében, reprezentációiban; másrészt furcsán ismerős, mivel sok minden itt formálódik, amit később, sokszor pontatlanul, a modernitással azonosítunk, beteljesítve ezzel mindennapi kis teleológiánkat.

Szolgálati közlemény

A posztok hosszúak lesznek és sajna, bonyolultak. Egy könyvről többnyire két részben számolok be, kedd – péntek ritmusban. Holnap kezdünk!