Időgép

Jelentések a történelem szerelőcsarnokából

Most akkor kavarják vagy nem kavarják? Családtörténetek a Nyugaton(II)

2016. március 17. 16:36 - gézagyerek

Gérard Delille, « Parenté et alliance en Europe occidentale. Un essai d'interprétation générale », L'Homme 2010/1, p. 75-135., és Gérard Delille, « La France profonde. Relations de parenté et alliances matrimoniales (XVIe-XVIIIe siècle) », Annales.

 

diderot.jpgA második cikkben alászállunk Franciaország legmélyére, ahol a évszázadokon keresztül szigorú házasodási szokások irányítják az emberek mindennapjait.

 

A 16-17. századi Franciaország feltűnő házasságai, mint például a nővérek cseréje (egy fivér és nővér házasságra lép egy másik nővérrel és fivérrel), a dupla, vagy az ismétlődő házasságok értelmezése komoly vitákat szült. Van, aki a vidéket és a városi eliteket is jellemző endogámia következményének tekinti (Ruggiu, Levi), mások a gazdasági viszonyokra és az öröklési rendre vezetik vissza a jelenséget (Marraud, Haddad). Itt elsősorban forrásproblémáról van szó, véli Delille: nagyon nehéz ugyanis olyan dokumentumegységeket találni, ahol követhetők, olykor évszázadokon át, a házasodási szokások, hogy lássuk, valójában milyen mintázatba illeszkednek ezek, márha egyáltalán. De azért vannak ilyenek, és amint az első cikkben lerakta az általános értelmezés kereteit, most a finomítás jön. A Manduriai mellé két új területet vett fel, amelyek egyszerre mélyíthetik és szélesíthetik az összevetéseket. Az egyik városi környezet, Langres, máig kompaktul megmaradt kisváros, Dijontól észak-keletre csücsül egy platón; a másik pedig rurális terület, Dél-Berry (Bourges-tól délre, gyakorlatilag Kopasz Károly óta királyi birtok, az egyik legrégebbi, gyakorta a hercegek apanázsa, a leghírsebb Duc de Berry a későbbi XVI. Lajos).

 

Egészen különböző területekről van tehát szó, a csere logikája azonban mindenütt működik. Fel kellene tárni a mozgatórugóit ennek a logikának, valamint az általa létrehozott mechanizmusokat is meg kellene világítani – ezt igyekszik megtenni Delille, vallási eredetű ideológiai alapjait is tekintetbe véve, valamint az is szóba kerül, hogyan keveredett válságba nagyjából a 18-19. század fordulóján. A források elvezették olyan személyiséghez, akin keresztül nagyon szépen be lehet lépni ebbe a világba: nem másról van szó, mint Denis Diderot-ról. Enciklopédistánk két világ határán áll – még mélyen megmerítkezett maga is a házasodást irányító logikában, mint minden langres-i, hogy aztán fellázadjon ellene, komoly családi válságot okozva ezzel. És hogy legyen még egy csavar a történetben: saját lányát mégis e logikának megfelelően házasította. Írásaiban kikelt a házassági tiltások önkényessége ellen, ezzel alaposan kivette részét annak lebontásából: szémélyes útja világossá teszi mégis, mennyire erős volt a 18. század közepén a régi logikák szerepe.

 

Diderot 1742-ben tér vissza hosszú idő után Langres-ba, amit kamaszkorában hagyott el a párizsi bohéméletért és persze tanulmányai miatt. De a langres-iaktól nem szakadt el teljesen: a fővárosban földijeinek komoly hálózta segítette a boldogulásban gyakori pénzavarai közepette. Apja a langres-i késkészítők céhét jellemző erős endogámiát vinné tovább, hiszen leggyakrabban késesek és bőrművesek házasodnak egymás között (nota bene, a filozófus anyja is bőrműves családból való). Diderot oldalági rokonai egyébiránt jelentős késes családok, vannak közöttük, akik Párizsba kerültek, de helyiek is, nagybátyja a langres-i kanonok (akinek Denis maga lett volna az örököse, ám hirtelen bekövetkező halála miatt nem tudta a praebendát rá iratni). És itt üt be a konfliktus, Denis ugyanis egy jó házból származó, de anyagilag romba dőlt csajt akar elvenni: Anne-Antoinette Champion-t, akinek ráadásul semmi köze Langres-hoz. Diderot apja persze hallani sem akar erről, egy levelében „megfelelő partiról” beszél, „akit neki szántak”. Mi az a kulturális valóság, amelyet elfed ez a félmondat (qui lui était destiné)? - teszi fel a kérdést Delille, jogosan.

 

Nem tudjuk, kiről lehet szó, de minden bizonnyal valamelyik oldalági rokonról, a fentebb már megismert mechanizsmusok szerint. Diderot apja maga is unokatestvéri keresztházasságban él, és a sor folytatható a végtelenségig: a filozófus anyai nagyanyja pedig a klasszikus duplázás (vagyis két fivér - két nővér házasság, a rövid visszacsatolás) szabályai szerint kelt egybe férjével. Ráadásul ezeken a horizontális láncolatokon vertikális visszakötések is megtapadnak: Marguerite Diderot és Louis Humblot házassága 1743-ban egy 4. ízen bekövetkező vérrokoni visszakötés. Diderot életidejében még másik három buklázst hajt végre a család, közvetlenül a 4. íz után – nagyon gondosnak tűnnek ebben a tekintetben.

 

Engedjük meg, hogy a buklázsok igazodtak a családok demográfiai, gazdasági és társadalmi helyzetéhez; ám hogyha ezek kondicionálják is a buklázsokat, nem az okai annak, állítja Delille, mert azokat a csere mélyen fekvő szabályainak alkalmazásában kell keresni, amit a kánonjog is kifejez.

 

Diderot minden bizonnyal tisztában volt ezekkel a szabályokkal: mint legidősebb és öröklő utód, neki helybéli, gazdag örököst kellene elvennie. Ehelyett olyan mésailliance-ot akar kötni, amely rossz fényt vetne az egész családra. Apja tiltja és fenyegeti, ahogy azt megírta később Le pére de famille-ban. Az első „polgári drámának” szempontunkból igen tanulságos a vége, a szerelmesek ugyanis rájönnek, hogy végső soron anyai keresztunokatesók (a sógorságban tehát), a rokonság ténye pedig megengedi, hogy rangon alul köttessék meg a frigy.

 

Az Encyclopédia „Házasság” és „Válás” szócikkeiben, amelyeket Diderot írt maga, a szabad választásra és a természeti törvényekre hivatkozik, így a szülői erőszak hatalommal való visszaéléssé változik. A közeli vérrokoni házassággal szemben is megengedőbb, incesztusnak csak a közvetelen leszármazottak házasságát tekinti. Ha mindezt megtoldjuk a Supplément au voyage de Bougainville-ben olvasható „primitív”, mindefajta tilalmat nélkülöző társadalom leírásával, akkor már utópia földjén járunk.

 

De a valóság más, mint annak színrevitele: merthogy apja kolostorba záratja Denis-t, ahonnan megszökik, és 1743-ban titokban veszi el Champion-t. A házasság tényét még évekig titkolniuk kellett, mert apja simán a párizsi Parlamenthez fordulhatott volna a házasság megsemmisítéséért. De hogy újfent szembesüljünk a Felvilágosodás kettősségével, s azzal, hogy milyen mélyen gyökereznek cselekedeteink mozgatói: két évvel lánya születése után, 1755-ben Diderot-t azon kapjuk, hogy épp előre elrendezi a jövendőbeli házasságot egy távoli rokonnal, teljesen megfelelve ezzel a régi mechanizmusoknak (langres-i kersztunokatesó). És valóban, 1772-ben a fiatalok tényleg össze is házasodnak, és Diderot unokáját a Restauráció idején Lajos Fülöp Franciaország pair-jévé teszi. Ellentmondás? Szabad választás és családi kötelesség között őrlődik mindenki – de a 19. században a Caroillon de Vandeul-ök (tehát Diderot lányának családja) már inkább gazdag bankárok közül házasodanak Párizsban, nem a távoli langres-i rokonságból: ekkorra már végleg felbomlott a keresztény Nyugatot négyszáz éven át guvernáló mélystruktúra.

 

Mindennek a rekonstruálásában a Genuyt kézirat segítette Delille-t. Egy genealógiai gyűjtemény ez a kézirat, amely több száz langres-i (plusz környékbeli leágazások) család adatait gereblézi egybe: négyszáz éven át több mint 10000 házasságról van szó. Eredetileg kegyes alapítványok nyilvántartására kezdték el vezetni, hogy mindig meghatározhassák, kik a jogosultak. Hasonló iratok sokfelé találhatóak, de ritka bennük az ekkora kontinuitás. Ezt használta Delille párhuzamosan egy másik 19. századi kézirattal, amely az előbbi hiányosságait pótolta ki, valamint társadalmi adatokat is nyújtott. Így lehetőség nyílott még olyan ágak feltérképezésére is, amelyek nem Langres-ban házasodtak, tehát kifelé fordultak egy kicsit. Ez a dokumentum-együttes volt képes arra, hogy felfedje egy társadalom általában rejtve maradó arcát, egy olyan mélyfranciaországét, amelyet a történészek nem nagyon vesznek számításba.

 

 

 

A Heudelot család és házasságaik

 

Delille, hogy megvilágítsa néhány aspektusát annak a logikának, amely a mélyből irányítja a házasodási szokásokat és összevesse például a már ismerős Libro Magno-val egyetlen, találomra kiválasztott család szoros megfigyelését végzi el a 15. század végétől a 18. közepéig. A Heudelot család hamar többfelé ágazik, s van, amelynek magva szakad: a felületes szemlélő igen nagy változatosságot vélhetne felfedezni a házassági választásokban, „állandó örvénylést”, ahol igen ritkán bukkan fel kétszer ugyanaz a név. Ha azonban komolyan szemügyre vesszük a genealógiát, akkor az előző tanulmányban már feltárt két ökölszabályt látjuk működni: Heudelot soha nem vesz el Heudelot-t (még ha a 17. század elejétől ezt már a 4. ízig való tiltás lehetővé is tenné). Továbbá az anyai ág férfirokonságából sem házasodnak soha többet. Vannak persze olyan térségek, ahol egy-egy korporációt egy meghatározott család ural – ezekben az esetekben talákozhatunk azzal, hogy pl. egy Cibot egy másik Cibot-t vesz el (Dél-Berry-ben vagyunk), ami akár gyengíthetné is a szabályt. Ámde: az egyes elkülönülő ágak ragadányneveket vesznek fel, és ebből nagyon szépen kimutatható, hogy a leszármazások „rendezve” vannak, és az azonos ágból származók újfent nem házasodnak soha. Ragadványnevekkel mindenfele és igen bőségesen éltek: egy olyan korszakban, mikor a családnevet sokszor csak a helyi pap használta az anyakönyvekben, szerepük meghatározó volt, ilyenformán a ragadványnevek tették lehetővé a filiációk észben tartását.

 

Ez volt tehát az első tengely, amely mentén szerveződtek a házasságok. Minden arra mutat, hogy a leszármazások szélesedjenek, nyílt, exogám módon - semmi nem tiltotta viszont, hogy az oldaági rokonok felé forduljanak. Van is ezekre példa a Heudelot családban, az újrázások mégsem tűnnek nagyon gyakorinak, pláne ha Manduriával, vagy Berryvel hasonlítjuk össze. A városban vajon felbomlanak, meggyengülnek a házasodás szabályai? Lényegi kérdéshez érkezik Delille: a néven kívüli házasság, az oldalági házasságok nem volnának mások, mint az egyre mobilabb (társadalmilag és földrajzilag is) társadalomban az állandóan nyitottabb választási lehetőségek egyszerű következményei? Vajon az egyszerű statisztkai valószínűségek nem elegendőek annak magyarázatára, hogy miért nem házasodnak azonos névben és miért újítnak meg egyes házasságokat, amint arra alkalom adódik? Ezeket az érveket hozzák elő ugyanis azok, akik tagadják, hogy érvényes volna az „asszonyok cseréjének” elve az európai társadalmakban.

 

A válaszhoz minden házasságot figyelembe kell venni, és elemezni kell az egész hálózatot, a mintázatot, amelybe ezek illeszkednek. Ha újból megnézzülk a Heudelot-kat, észre lehet venni, hogy az első házasságot már a következő genreációban újrázták, az oldalági rokonok leszármazottai között – ez a klasszikus séma, amire már többször rámutatott Delille. Ez azonban még mindig nem jelentene semmit, ha izolált eset lenne, de úgy tűnik, hogy a házassági mechanizmusok általánosabb logikájába illeszkedik. A kiválasztott család szélesebb rokonságában ugyanezek az elvek jutnak érvényre: oldalági házasság igen rövid időn belül (általában a második fokon), szisztematikusan alkalmazva az össze házasságra. A statisztikai valószínűség elméletét mát itt el is lehet vetni. Ám az oldalági újrázások nemcsak szisztematikusak, a klasszikus A eleszi B-t aki elveszi C-t aki elveszi A-t mintára, hanem függenek is egymástól: vagyis egyáltalán nem izolált családok házasodnak, hanem a láncolattal egységbe szervezett családok, az általánosult csere mechanizmusának megfelelően.

 

heudelot_php.jpg

 

 

Úgy tűnik, minden csoport viselkedhet egyaránt asszony „vevőként” és „adóként” is. Ez azért érdekes, mert ti. a klasszikus sémában, amelyet Leach írt le a kachin-okra (Birmania), a két csoport élesen elválik egymástól. A konkrét házasságoknál evidensen figyelembe kell venni a társadalmi státust és a gyerekek rangsorát is az öröklésen belül: az elemek összjátékát még tovább kell pontosítani. Az is kérdés, mondja Delille, hogy milyen feltételek mellett fordulnak inkább a már rokon családok rokonaihoz, semmint a közelebbi oldalági rokonokhoz: akkor, amikor nincs belőlük elég? Vagy mert így jobban fenntartható a társadalmi-gazdasági státusz? A nyitott kérdések ellenére mondani sem kell, hogy semmi nem a véletlen terméke. Az újrázásokra százasával taláni a példákat, annyira mindennapos volt a városban. A rendszer a kanonikus limitek utáni visszakötéssel egészül ki, amelyre Delille rögtön hozza a példákat a Heudelot-knál. Egyetlen egy ág nem vesz részt a házassági cserében, de ennek sem más az oka, minthogy áttértek a protestáns hitre.

 

No de mi a helyzet egy olyan rurális térségben, mint Dél-Berry? Itt a Gautier család genealógiáját és annak fontosabb rokonságát rekonstruálta – ez is nagyon összetettnek tűnik első pillantásra, pedig egyszerű a logikája: a rövid távú kölcsönös cserék és a második házasságok (amelyeket a külön alomból származó gyerekek házassága követ rendszerint) mellett szisztematikusan az oldalági rokonságból, vagy a rokonok rokonai közül házasodnak. Ez tehát Diderot korának Franciaországa. És ez itt azért is példa értékű, mert nem egy faluban, vagy egyetlen paroisse-on zajlik, hanem egy egész kis régióban. Tehát az endogámia nem a „helység szükössége” miatt valósul meg, éppen hogy több faluban, a „rokonsági forgó” elvének alapján.

 

Itt nyitnom kell egy zárójelet. Delille megjegyzése (bár a főszövegben csak az idézőjel utal erre) világosan a kontextushívőknek szól, és persze a mikrotörténészeknek tett kis oldalvágás is egyben: az olasz Microstoria sorozatban jelent meg 1981-ben Merzario könyve Il paese stretto. Strategie matrimoniali nella Diocesi di Como secoli 16-18 címen, amely a későbbiekben Levi tanulmányai és könyve (Egy falusi ördögűző és a hatalom, 2001, eredetileg 1985) mellett a mikrotörténelem hivatkozási pontja lett a házasodási stratégiák tekintetében. Merzario – egyébként kitűnő – könyve ugyanis egyértelműen arra épült, hogy a Como környéki izolált falvakban a demográfiai elégtelenségek miatt a helyiek a rokonságból házasodtak, amelyben a szerző egyfajta tudatos stratégiát vélt felfedezni, aminek semmi köze nem volt a Delille által tételezett mélystruktúrához (a stratégia egyébiránt a nyolcvanas évek társadalomtörténet-írásának egyik kulcsfogalma volt, de erről majd máskor, alkalomadtán).

Úgy veszem észre, a probléma ott húzódik, hogy a stratágiai vislekedést melyik szintre helyezzük el. A stratégia feltételezte „kalkulálást” Levi világosan másik szintre helyezte: a családcsoport nála, persze abszolút tekintetbe véve a demográfiai képességeket, a rendelkezésre álló földterület, az esetleges jövedelmek és felbukkanó lehetőségek függvényében határozza meg, hogy ki házasodik meg egyáltalán, ki marad cölibátusban, ki milyen pályára készül, ráaádsul az egészet nem valamilyen profitmaximalizálás vezérli, hanem a biztonsági játék (Levi érvelése alapjaiban a korlátozott racionalitás elméletének mozgatására épült). Annak is világosnak kell lennie, hogy az általa vizsgált periódusban (elsősorban háborúk) és földrajzi-társadalmi környezetben (erőteljes mobilitás) demográfiailag igen gyenge családcsoportokról van szó.

Azt gondolom, Levinél kevesebben végeztek minuciózusabb családrekonstrukciókat, bár lehetséges, hogy a Delille-énél kevésbé komplex genealógiákat tudott volna csak előállítani. Nem véletlenül hangsúlyozza minden komoly történész, hogy különböző forrásokra igen eltérő történeteket lehet felépíteni. Viszont: Delille mélyen fekvő szabályrendszere, a házasodási struktúrák úgy orientálják a viselkedést, hogy azokban szemmel láthatóan hagy helyet valmilyen stratégiának, még ha nem is nevezi meg: mi más volna a rokonság rokonaiból választás? Annyi bizonyos, Levi jobban hisz az emberek cselekvésében, kezdeményezőképességükben, abban, amire képesek – a történelem írása ezen múlik alapjában, az antropológiában, amely irányítja a kérdéseket. Zárójel bezárva.

 

A Gautier-k egyébiránt pedig ugyanúgy házasodnak, mint a Heudelot-k Langres-ban: sem az apai, sem az anyai közvetlen leszármazás nem bukkan fel többet. Az asszonyokat a leszármazási csoportok között cserélik, de az ágak mindig változnak. Amíg a Heudelot-k ritkán fordulnak egy család patrilineáris leszármazásához másodszor is, itt a Gautier-k szívesen teszik: a 18. század folyamán például kilennc alkalommal is Dagois-t választanak társul. A demográfiailag erős csoportoknál gyakori a két fivér-két nővér házasság, ezzel fonva még erősebbre a hálózatot. És ez az a pont, ahol Delille is úgy véli, más faktorokank is kell szerepet adni. Társadalmi rang, demográfiai erő, minden egyes gyerek helye és szerepe, a lakhatás, a földterület, mobilitás, gazdasági tevékenység – mindezek milyen befolyással vannak a megkötött háyasságokra? Mindenestere leszögezi: ha a házasság és az öröklés rendjét anélkül tanulmányozza bárki, hogy tekintetbe venné a házasodási mintákat szervező logikát, azzal elkerülhetetlenül körkörös érvelésbe bocsátkozna. Tegyük hozzá, a buklázsok itt is szisztematikusak.

 

Ezután rövid összevetést tesz Manduriával, de az ottani helyzet már ismerős az első cikkből. A logika mindenütt egyforma, a három különböző helyen kialakuló hálózatok szinte egymásra volnának helyezhetők. Ha valóban a kontextus, a bizonytalanság, az egyéni cselekvők választásai határoznák meg a társadalmi valóságot a maga egészében, akkor mivel magyarázható, hogy az alakzatok ennyire meglepően hasonlatosak?

 

Négy pontban foglaljuk össze megint azt a logikát, amelynek a mintázatot köszönhetjük.

Egy: az apa és az anya férfirokonságában nincs házasodás – ez alapvető, ha megtehetnék, akkor már a kanonikus tiltás után azonnal megtennék, nem fordulnának az oldalágakhoz, nem volna általánosult csere.

Kettő: a házasságok az oldalágak vagy a rokonok rokonai felé orientálódnak, így a generációk során az egyik oldalágból a másikba csúsznak át.

Három: az újrázások és a visszakötések hosszú távon általános vagy korlátozott cserével jönnek létre. A kapcsolatok férfi és női oldalon is létrejöhetnek, ami a komplex társadamak sajátja.

Négy: a kanonikus tiltások után megtörténik a buklázs.

 

Mindebből a konklúzió: a házasság logikája nem a kapcsolati hálózat sűrűségének, az endogámiának a következménye: sémák vannak, semmi nem aleatorikus, mint ahogy sokan tartották. A házasodás alakzatai egy jelentős és szándékos gyakorlat kifejeződései, nem gazdasági vagy demográfiai szituációk függvényei csupán, és nem az örökösödés rendjét szabályozó normák következményei.

 

A fentebb felsorolt elemek önmagukban nem működhetnek. A házassági körök kialakítása széles rokonságot feltételez, valamint azt is, hogy mindenki házasodhat – persze ezt sokszor igyekeztek akadályozni, primogenitúrával, majorátussal, a fiatalabbak kényszerű elvándorlásával. A sok házasság viszont szélesedő kapcsolati hálót jelent, erősődő befolyást, stb. Ezeken a szinteken minden bizonnyal fontos szerepet játszanak az öröklés rendjét befolyásoló szokások, a nukleáris családok térnyerése, tehát mindaz, amit a kontextushívők meghatározónak tartanak. Mindezt Delille sem vitatja, mert nem volna okos dolog nagyon merev rendszernek tekinteni a házasságit – a bizonytalanság, a választás, a manipuláció mindig jócskán megjelenhet benne. Ilyen értelemben nem beszélhetünk mozdulatlan struktúrákról. Elég csak arra a felfordulásra gondolni, amit az 1215-ös lateráni Zsinat hozott – korábban az affinitásra vonatkozó szabályok lehetetlenné tették a rövid ciklusok megvalósítását (pl. két fivér - két nővér házassága), utána viszont ez gyakori, ezzel az egész népesség demográfiai viselkedése megváltozott. Azt is mondhatnánk, hogy a zsinattal lépett Európa arra az útra, amely az (antropológiai értelemben vett) komplex társadalommá váláshoz vezetett. Nagyon komoly hibát követ el mindenki, ha hierarchikusan gondolkodik, és a házasodási és rokonsági kapcsolatokat a demográfia vagy a gazdaság melléktermékének tekinti: ezzel a társadalmi viszonyokat és a cserék játékát ismeri félre teljesen.

 

Hiába állította szembe egymással Frenand Braudel (korszakalkotó A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam c. cikkében) az olyan társadalmi csoporokat, „ahol minden egyén szinte közvetlenül mefigyelhető, és ahol a nagyon homogén társadalmi élet lehetővé teszi, hogy pontosan meg lehessen határozni az egyszerű, konkrét és kevéssé változatos emberi kapcsolatokat” (ez volna ugye az antropológia és Levi-Strauss), másrészről a „széles és komplex társadalmakat”, amelyeket csak az átlagok segítségével, statisztikai módszerekkel lehet kutatni (ezek volnának a mi európai társadalmaink). Csakhogy ez a distinkció fals, állítja Delille, ugyanis nyugati keresztény társadalmaink tele vannak egyszerű, konkrét és kevéssé változatos kapcsolatokkal, sőt jó sokáig ezekre a viszonyokra épültek rá teljes egészében. Azt kellene inkább megértni, hogyan létezett egymás mellett nagyon hosszú időn át az egyszerű és konkrét, meg a széles és komplex.

 

Gyakori ellenvetés a szerteágazó rokonsági rendszerek léte és műkődése ellen, hogy az emlékezet korlátossága előbb-utóbb határt szab burjánzásának. Meglehet, a fiatal házasodóknak nem volt a nagyszüleiken túl terjedő ismerete leszármazásukról, és erre alapozva tartják sokan, hogy nemigen tudták volna a bonyolult mintázatokat létrehozni. A fennmaradt diszpenzációk is azt mutatják, hogy nem volt egyszerű feladat a filiációt felállítani. Ám az újrázások és a duplázások minden bizonnyal tudatos választás eredményei. De volt-e ilyen tudásuk a 4-5. fokon létrehozott visszakötésekről?

 

Szükség volt-e egyáltalán ilyen percepcióra? - tesz fel a kérdést Delille. Nem származhatnak ezek a rendszer logikájából? Ha a demográfiai Ancien Régime idején átlagos családokat tekintünk, és a fentebb vázolt logikával házasodnak, A és B uniójából a folyamatosan kizáródó oldalágak nagyjából éppen a negyedik-ötödik generáció idején „fogynak el”, vagyis itt kényszerülnek újból egymásból házasodni az ágak. Tehát anélkül is rendszeres a visszakötés, hogy ez szükségképpen egy átgondolt terv része volna. A másik ellenvetés: a memória igenis működik, méghozzá a ragadványnevek rendszerével, ami teljesen megszokott volt a 20. század közepéig a francia vidéken: egy Cibot-Goudendaud-Le Bureau-Le petit Monsieur hajszál pontosan tudta, milyen genealógiai távolságra van egy Cibot-le Jalat-Malinvaud-tól. Ne becsüljük le a közös emlékezetet sem, hiszen az emberek beszélnek a házasságokról és a rokoni kapcsolatokról, van 4-5 generációra kiterjedő tudásuk, az idős embereknek közösen biztosan. Aquinói Tamás sokat idézett passzusa is négy generációt átívelő emlékezetről beszél. Ugyanitt (Summa theologica, Supplementum Q. LIV, a. IV,) arról értekezik, hogy a 4. generáció után nemcsak hogy engedélyezett a rokonok házassága, hanem kívánatos is a társadalmi rend jó működéséhez, ezzel is megújítva a szolidaritás kapcsolatait (amit már Augustinus is helyénvalónak tartott). A tamási magyarázat megvilágítja a tiltások mélyen fekvő okait is: nem lehet azonos véreket keveredni hagyni, viszont négy generáció alatt a négy őselem kicserélődik, s újra alkalmassá álik az egyesülésre. Ay ember így illeszkedik a kozmikus rendbe. A tamási logika mögött egy olyan (sok társadalomban közös) konepciót lehet felfedezni, amely szerint az emberi lény többféle szubsztanciából áll, s ezek mindegyike egy agnatikus törzsre vezethető vissza, mindez szépen elrendezve egy teológiai magyarázatban, amely háttérként szolgál egészen a 18. századig.

 

 

Amikor egy struktúra összeomlik

 

Mi a helyzet a mobilitással? Logikusnak tűnhet, hogy a rokonság szétszóródása felszámolja a szisztémát. Delille ezzel szemben úgy véli, valójában komplementer jelenségekről van szó. Vegyünk szemügyre egy arab szokást: az FBD (father’s brother’s daughter)– apa testvérének a lányát veszem el – nagyon sokféle változatban gyakorolják, de az iszlámnak a kezdetektől fogva megkülönböztető jegye. Márpedig ez a szokás a nemek közötti konstans egyensúlytalanságon nyugszik, és nem tudja biztosítani a reprodukciót, tehát exogámiára is szükség van a fenntartásához (a szefárd zsidóknál hasonló a helyzet). Az exogámia pedig leginkább a mobilitással valósul meg – szükséges feltétel, hogy az endogámia szabályait alkalmazni lehessen.

Franciaországban a 18. századig gyakori volt egy térség (például az itteni Dél-Berry) falvai közötti mobilitás: férfiak, nők, jószágok, hozományok forogtak szakadtalanul, és mindez egyáltalán nem zavarta meg a házasodási köröket. Páldát is kapunk: amint egy idegen, Jean Bouchard, belép a rokonságba, már a következő generációban integrálják oldalági rokonok révén. Egyetlen dolog fontos: a befogadó populáció legyen stabil és működtesse a hagyományos házasodási rendszert, ami meg is valósul a 18. század végéig. A 19. százdban a migráció viszont olyan méreteket ölt, hogy a rendszer dezintegrálódik.

Mielőtt azonban végleg felbomlana a hagyományos rendszer, van egy időszak, amikor a helybenlakók. a bevándorlók megjelenésének hatására, éppen a kohéziót fenntartandó, erősítik endogám viselkedésüket, vagyis rövidebben igyekeznek bezárni a köröket: ritkulnak a távoli rokoni házasságok, a közelebbeik felszaporodnak (evidensen vannak persze beházasulók is, vagyis exogám házasságok). Mindenütt Európában 1730-tól a konszangvin házasságok száma emelkedik. Nagy vonalakban azt lehetne mondani, hogy Franciaország úthálózatának 18. századi modernizálásával, ami a mobilitás növekedését hozta magával, egyrészt megerősödött az endogámia, másrészt megjelentek a teljesen exogám házasságok. Aztán a Második Császárság idején, amikor a vasúthálózat kiépült, az általánossá váló rezidenciális instabilitással végleg megszűnt a házasságok strukturáló szerepe, ezzel Európa átlépett a demográfiai poszt-komplexitás korába.

 

Kontextus, kontextus, kontextus

 

Végül Delille tartogat nekünk egy komolyabb eszmefuttatást a kontextus mibenlétéről a történelemben, persze mondhatnánk, általában a társadalomtudományokban. Az a probléma, hogy senkinek sincs még csak fogalma se, hogyan kellene meghatározni a „kontextust”. Támánál maradva: a házasság és a rokonság szerepét hangsúlyozók, mint maga Delille, gyakorta megkapják, hogy mintegy dekontextualizálják tárgyukat, és nem veszik figyelembe azokat az egyéb logikákat és valóságokat, amelyek jelen vannak a történeti folyamatokban. Delille azonnal visszaüti a szervát: nem ugyanilyen dekonetxtualizálást követ el az, aki a mélyben húzódó, igencsak súlyos logikát figyelmen kívül hagyva beszél a családok választásairól, gazdasági, rezidenciális okokra, mindenféle konfliktusokra, személyes döntésekre vezetve vissza viselkedésüket?

 

Ha a struktúrákat hagyjuk beszélni a szubjektumok helyett, könnyen absztrakcióhoz vezetehet, de ha a szubjektumokat hagyjuk szóhoz jutni a struktúrákon kívül, az meg relativizmushoz”. Érteni vélem Delille védekezését, de a mikrotörténetet relativizmussal vádolni legalábbis súlyos aránytévesztés.

Ő maga - Geertz nyomán - az adatok „sűrű felhalmozása” mellett érvel, amelyekkel körül lehetne írni azokat a kontextusokat, amelyekben a cselekvések zajlanak. A kontextusokkal ugyanis az a baj, hogy senki nem tudja, meddig tartanak. A kutató önkényes döntése, a dokumentumok hozzáférhetősége, az adminisztratív aktusok korabeli vagy későbbi osztályozása határozza meg sokszor, mit tekint a kutató még relevánsnak. Magam részéről azt díjjazom, ha a kontextus a lehető legmerészebb, amit még beláthatunk. De kétségtelen, a jó kontextus határait a kutató erudíciója jelöli ki, a tárgy maga soha.

 

Sok kontextusról persze hallgatnak, véli Delille: vagy azért, mert természetesek, vagy mert negatív szerepük van. Azt például mindenki a kontextus elemének tekinti, ha diszpenzációt kell kérni egy házassághoz, ellenben ha nincs megemlítve a tilalom, akkor vajon eltűnik? Hiszen rengetegen vagy vallási meggyőződésból, vagy azért nem kérnek, mert nincs rá pénzük – az esetek nagy részében ez nem explicit. Az antropológus a felszínre hozhatná, de a történész ritkán. Az a veszély, hogy a kontextus nem lesz több, mint a közvetlen körülményekből összedobott barkácsmunka: viszonya a tényekhez olyan, amilyet a szerző tulajdonít nekik. Ezzel egy szűk területet határol körbe, amelyen aztán módszertanilag sem működhet más, mint egy, a pillanatra és az egyénre centráló megközelítés, ahol a különleges esetek és a kontinges epizódok jelölik ki a történeti szekvenciát. Innen persze inden absztarkciónak látszik, ami túlnyúlik a cselekedet/ kontextus viszonyán.

Delille ezért a kontextusok pluralitása mellett érvel, amelyek különböző térbeliségekben és időbeliségekben működnek. Vannak hosszan tartó kontextusok, amelyeknek a szabályait mindenki tiszteletben tartja, de persze nem zárja ki a közvetlen kontextusok létezését, hanem játékba bonyolódik velük. A közvetlen kontextus nem fogható meg azon struktúrák nélkül, amelyekre ráépül. Egyszerre elemei és eredményei a történeti munkának: a kontextus az, amit az út végén felfedezünk.

 

 

Világos, velős, pontos, de nagyívű és inspiráló. Hagy helyet a vitára. Mi mást várhatnánk egy jó történeti munkától?

 

Ez nálam bizony három kalapemelés.

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://idogep.blog.hu/api/trackback/id/tr538490164

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.