Időgép

Jelentések a történelem szerelőcsarnokából

Most akkor kavarják vagy nem kavarják? Családtörténetek a Nyugaton.

2016. március 07. 17:10 - gézagyerek

Gérard Delille, « Parenté et alliance en Europe occidentale. Un essai d'interprétation générale », L'Homme 2010/1, p. 75-135., és Gérard Delille, « La France profonde. Relations de parenté et alliances matrimoniales (XVIe-XVIIIe siècle) », Annales.

 

librone_magno_bis_1.jpgRendhagyó módon nem egy könyvvel jövök, hanem két, egymást is magyarázó, megtámogató cikkel. Írt ugyan Delille könyvet hasonló témában (Le maire et le prieur. Pouvoir central et pouvoir local en Méditerrannée occidentale, 2003, olasz fordítása 2o11), de e két utóbbi, ahogy szélesítette a bevont anyagot, általánosabb érvényűnek látszik a házasodási szokások szempontjából. Ráadásul meglehetősen korpózus cikkekről beszélünk, simán kiadnak ketten egy könyvet. A második, mélyfranciaországról szóló pedig egészen parádés a maga nemében. Ha egyetlen mondattal akarnám jellemezni a szerzőt, az így szólna: Delille a történész, aki komolyan vette Levi-Strausst. A hetvenes évek elején együtt indult harcba Giovanni Levivel, de hamar egészen más következtetéseket vontak le az itáliai történeti demográfiai anyagokon dolgozva, ma már viszonylag kevés dologban értenek egyet a Nagymesterrel. Ne feledjük, amikor még volt kemény társadalomtörténet, annak színe-virága a történeti demográfia és a családtörténet volt: sehol annyi eszméletlen befektetett munka, annyi masszívan standardizált monográfia és persze annyi nagyívű elmélet nem mutatkozott, mint éppen itt. Delille pedig nagyon komplett anyagokat tárt fel, s ezekben következetesen a házasodást irányító mélystruktúrákra bukkant, amit aztán a kontextusra és a stratégiákra támaszkodó elemzések eredményeivel helyezett szembe.

Jack Goody nagy hatású könyvében (The Development of the Family and Marriage in Europe, 1983) a rokonság és a házasság kersztény, a későantikvitástól fennálló rendszerének föbb jellegzetességeit foglalja össze. E rendszer végső formáját Gratianus Decretumaiban és az 1215-ös lateráni zsinattal kapta, ahol negyedízig tiltották az egyenesági és a sógorságon (affinitas) belüli házasságot, de a kapcsolatok duplázását engedélyezték (két fivér elvehet két nővért). A rendszer kognatikus volt. Goody szerint ebben a keretben működött a „rokonság rejtett ökonómiája”, vagyis a rokoni házasság különféle praktikái az Egyházi tilalmak ellenében. Ezeket a praktikákat viszont, úgy véli nyomában történészek és antropológusok sokaságával, nem irányítja semmilyen szabályszerűség, a házastársak kiválasztását politikai és gazdasági strtégiák vezetik. Hát röviden ez az, amit vitat Delille, immár évtizedek óta.

 

Persze Delille sem áll egyedül: a 80-as években Segalen (Quinze Générations de Bas-Bretons. Parenté et société dans le Pays bigouden Sud,1720-1980) szintén arra jutott, hogy vannak a kapcsolatok újraszövésére mintázatok, az oldalági rokonságokon keresztül, és mindenkit óva intett attól, hogy az örökösödési rendszerek funkcionalitásában gondolkodjunk kizárólag. Viszont nem gondolta sem határozottan orientáltnak, sem szisztematikusnak e mintázatokat. Álláspontja, mondja Delille, a 18-19. századra védhető, viszont volt előtte háromszáz év, amikor Delille értelemzése szerint a házassági csere preferenciális mechanizmusa irányította az európai vidék házasodási szokásait. Nem csak arról van szó, hogy az „asszonyok cseréjének” létezését akarja bizonyítani, hanem arról is, hogyan konstruálódnak, artikulálódnak a kapcsolatok, ami óhatatlanul felveti a rokoni csoportok és a leszármazás kérdését is. Vajon újra kell-e gondolni a házassághoz kötődő gazdasági és politikai kapcsolatokat is?

 

Mélyebb, világosan ki sem mondott szabályok irányítanak: nem állhatunk meg a racionalitásánál, amelyet a társadalmunk láthatóvá tesz. A jogi és egyházi szövegeken túl el kell jutni ahhoz, ahogyan valóban viselkedtek a házasodni készülők. Az akadályok persze számosak, igen nehéz évszázadokon át pontos és megbízható családi genealógiákat felállítani. A 14. és 17. század közötti időszakra a nemesi házasságok csak konfúz képet adnak, régióról régióra változnak a kontinensen. A genealógiák többnyire utólagosak, tele vannak lyukakkal, összeállításukat gyakran világos érdekek vezetik. A nevek uniformizálása, vagyis a családnevek stabilizálása hiányában, amely a modern állam törekvése, és a patrilineáris leszármazás rögzítésére volt hivatott, nagyon nehéz kibogozni a nevek rengetegében a rokoni viszonyokat. Igen szerencsés forrásadottságok kellenek tehát, de szerencsére vannak: a vizsgálódás egyik színtere Manduria, Dél-Olaszországban, ahol a Libro Magno-ban az összes család genealógiáját feljegyezték 1572-től majd 300 éven keresztül, földművesek és kézművesek vegyesen. A többi dokumentumegység - főleg Franciaországból, úgymint a Boulonnais (Pas-de-calais), Fégréac (Nantes-tól picit északnyugatra) és környéke, valamint a belga Verviers - rekonstrukció eredménye, ezeket mindig a megfelelő elővigyáztossággal kezeli.

 

Apai oldal, anyai oldal

 

A D'Agostina vagy Maiorana család két ágon a 16. század elejétől a 18. század közepéig 132 házasságot köt, közöttük gyakran visszatérő neveket találunk a kapcsolatokban, 6-7 hasonló nagyságú és társadalmi állású család rendre visszatér a két ágon. Ha megnézzük a másik három négy területet, Franciaország különböző részein, igen hasonló cseresémákat találhatunk. Persze még kevés ahhoz, hogy azt állítsa, a római katolikus befolyású keresztény Európában mindenütt így van- a keleti és az Északi részek viselkedhetnek másképpen.

 

A magyarázat, amivel sok történész és antropológus is megelégszik, úgy szól, hogy az erős falusi vagy regionális endogámiával jellemezhető társadalmakban óhatatlanul előjönnek ugyanazok a nevek. Delille megfordtja: nem az endogámia miatt kerülnek elő újra meg újra ugyanazok a nevek, hanem a visszakötéseket irányító általános szabályok határolnak körül egy endogám teret. Úgy véli, Jack Goodyval szemben, hogy vannak olyan „szervező preferenciák” (J.G. Szavai), amelyek a házasodási mintákat igen hosszú perióduson át jellemzik, a 13-17. század között: meghatározásuk elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük általában a kognatikus társadalmak működését.

 

Mielőtt valami pozitív mintázatot keresnénk, lássuk, hogy mi az, amit soha nem fognak megismételni. A már említett manduriai családnál az egyik ős egy „belső” házasságot köt (patrilaterális paralell), de a leszármazás innen évszázadokon kersztül kerüli a belső házasságot, akkor is, amikor már semmilyen kánonjogi előírásba nem ütközne. Ez az összes többi manduriai lignage-ra is igaz: a Mera család például 324 házasságot köt ebben a 300 évben, de egyetlen Mera sem bukkan fel közöttök (tehát a patrilineáris csoporton belül egyetlen egy sem). Az összes, közel 5000 házasságból 22 parallel patrilineáris, gyakorlatilag elenyésző. Boulonnais-ban ugyan ez a helyzet. Az ökölszabályt ebben a formulában lehet összefoglalni: Tilos az apa férfiági rokonságával házasodni.

 

Úgy tűnik az adatok alapján, hogy egész Európára érvényes szabállyal van dolgunk. A családnevek véglegesülésével párhuzamos a jelenség, néha jogi szankciókkal is megtámogatva (Genova, Firenze). Nagyon izolált területekre vagy különleges gazdasági tárulásos családokra kell bukkanni, hogy olyan példákat találjunk, amelyek szembe mennek a tiltással. Delille nagy gondot fordít az adatok minőségére: Fégérac-ban magasabb az érték, de tudjuk, hogy itt genealógiai rekonstrukcióval állunk szemben, amely a nagyobb leszármazásra fókuszált. Ha az egyházi anyakönyvek alapján korrigáljuk az adatokat, akkor itt is csak 1,5 % a saját néven belül házasodók aránya, ráadásul demográfiailag igen erős családokra van szükség, hogy a kanonikus tiltások után rögtön bezárhassák a kört (ezt hívják buklázsnak).

 

És akkor a változás: a 18. század elején mindenütt hirtelen megugrik ez a szám. És progresszíve erősődik. A Libro Magno folytatására készített családrekonstrukciók a 19. századra végig számos belső házasságot mutatnak. A hegyvidéki területeken ekkor már elérheti a 10 %-ot is, de a Frégéacban tapasztalható 5 % átlagossá válik (a korábbi 0,5 helyett). A forgatókönyv általában így néz ki: egy-két család korábban is gyakorolta, akikhez folyamatosan csatlakoznak a többiek a 18. század folyamán. Egy olyan modell vagy ideológiai diffuziójával állunk szemben, amely a rendszer egyik alapelemét utasítja el, vagyis a név és a rokonság közötti hasonlóságot. De nem csak a belső házasságok száma növekedik, ehhez kvalitatív változások is társulnak: a vérrokonok közötti visszakötés (a már említett buklázst magyarítom így) egyre sűrűbbé válik. Míg korábban, ha sor is került rá, jellemzően a 4-7. fokon következett be, a 18-19. században már a 2-3 fokon megtörténik.

 

Ha egy rendszerbe ilyen komoly változás áll be, akkor nem haszontalan megnézni, mi a helyzet a stabil periódus kezdetét, tehát a 16. század elejét megelőzően. Erre az adatok hiányosságai miatt inkább nemesi-arisztokrata környezetben van lehetőség. Burgundiában a nemesi családok esetében a 12-13. században gyakori a belső házasság, ezt követően számuk erősen lecsökken, majd a 18. században emelkedik megint. Feltételezhetjük tehát, hogy a 14-18. század között szinte minden társadalmi rétegben stabilan nem házasodanak azonos nevűek, vagyis a családnév patrilineáris átadásának rendszere, amely a 12-13. századtól kerül elő, teljesen exogám férfiági leszármazási csoportok meghatározásához vezetett. Ez persze együtt jár sok esetben a kánonjogi tilalmakkal, de a társadalmi valóságot nem lehet csak a jog alalóapján elemezni, mondja Delille: komoly hiba volna a rokonság rendszerét és a házasságot a 4. fokig tartó tiltásra szűkíteni. A valóság messze átcsap ezen, és sokkal szorosabb „szabályok” szerint íródik.

 

Ennek az évszázadokon át követett ökölszabálynak egyik következménye, hogy amennyiben vannak házassági preferenciák (márpedig vannak), amelyek a visszakötés felé mutatnak, akkor a kapcsolatoknak minimum egy női láncszemet kell tartalmazniuk. Vagyis elméletileg egy anyai oldali keresztunokatestvér beiktatásával a szabály respektálva van, de mégis végrehajtható a buklázs. Kérdés persze, hogy csinálják-e?

 

A válasz nyilván, hogy nem. A dél-olasz genealógiák világosan mutatják, hogy amint egy család bekerült anyai oldalról a leszármazásba, azok (azonos nevű, tehát férfiági) rokonai szintén kizáródnak a későbbi házasságokból. A példákat vég nélkül lehetne idézni, és a francia területek ugyan ezt mutatják. Megvan tehát a második mély „szabály” is: az anya férfiági roknságából nem házasodunk. A kivételek az 1-2 %-ot sehol nem haladják meg évszázadokon át (de a 18. század második felében ugyanúgy emelkedni kezd, mint a férfiági házasságok). Ez az „akadály” a generációk során összeadódik, és jelentősen szűkíti egy-egy házasulandó lehetséges partnereit. Vagyis az akadáyok negatív mintázatából kiolvasható egy pozitív „orientáció”. E fentebbi tilalmak erősebbek, mint a kánonjog által szabályozottak, vagyis itt az európai házasodási rendszer egy rejtett talapzatával van dolgunk, amelynek csak a „tudatos” részét szabályozza a kánonjog. Delille újfent hangsúlyozza, hogy a tiltások ilyesfajta rendszere csak a családnév stabilizálódásával jöhettet létre, ami segítette a különböző családi csoportok helyzetének megahátorozását – valójában előfeltétele is volt.

 

Egy fontos, ezúttal gazdasági következmény: ha vissztaérünk Manduriába, akkor valamikor a 17. század közepén találkozhatunk Francesco Dimitrivel, aki szeretne megházasodni, csakhogy a tilalmak következtében nem néhány, hanem több tucat család nőtagjai eleve ki vannak zárva, számára majdnem a népesség negyede... A rendszer tehát az exogámia felé löki az egyént, ez a javak, a hozományok exogámiája is tehát. Az a tézis, hogy a gazdasági csere felgyorsulása a rokonsági viszonyok dezartikulációját vonná magával, amelyek tehát már csak gazdasági-politikai motivációknak engedelmeskednének (legutóbb: Godelier), nem állja meg a helyét. Nem kéne vajon megfordítani a dolgot, teszi fel a kérdést Delille: vagyis nem éppen a házassági csere általános rendszere járult hozzá a gazdasági csere jelentős felgyorsulásához?

 

Ego, ha házasságot akar kötni, nem fordulhat tehát az apai ághoz, sem anyjánál a férfi ághoz, ellenben nyitva van az anyai nagyanyai ág. De a rendszer felépítése miatt a 3. fokig mindenképpen el kell menni. (Ego például apja növérének gyerekei közül választhatna, hiszen az ő szempontjából kiléptek a leszármazásból, de az ő szempontjukból nem, merthogy az anya férfiági rokona – vagyis a házasság mégis lehetetlen, ezért kell még egy fokkal eltolni.)

 

Volna még egy közeli rokonok közötti házassági lehetőség, amely kikerüli a tiltásokat: ez az anyaági párhuzamos unokatesók házassága volna. Ez viszont a patrilineáris rendszert a matrilineáris felé tolná: nem véletlen, hogy a 4. ízig való tiltás itt játékba lendül, mint a szimmetria fenntartásának eszköze, egyben a „rövid” átkötések, a matrilinearitás feltartóztatására is alkalmas. A problémának az orvosi megfogalmazása is árulkodó – még a 19. században is veszélyesebbnek tartották a paralell anyai unokatestvéri házasságot, mint a keresztunokatestvérit vagy az apai paralellt.

 

Összefoglalva tehát Delille vízióját: az 1215-ös lateráni zsinat véglegesen szabályozza a házasságot, a vérrokoni házasság 4. ízigleni tiltásával. A historiográfia és az antropológia is erre építi érvelését. Ámde a 13. századtól egy másik mozgás nyer fokozatosan teret, és szinte univerzális viselkedésmintává válik a 15. század végére: a családnév kialakulása és örökítése a férfiági leszármazásban. Az identitás eme újfajta meghatározása új házassági viselkedést hoz magával, kiegészítve mintegy az egyházi tilalmakat. Megszűnteti a szegmentációt, körülhatárolja a cserecsoportokat, osztályozza a leszármazásokat és irányítja a szövetségeket.

 

Ez az olvasat sok mindent magyaráz, viszont az affinitás (sógorság) problémáját árnyékban hagyja. A nyugati kerszténységben pedig a kettő szorosan összekapcsolódott, hiszen 1215 után az affinitasban is ugyanúgy 4. ízig tiltott házasodni. Ez tovább szűkíti a házasodók előtt a lehetőségeket. Itt látnunk kell, hogy a kereszténység újradefiniálta az affinitás fogalmát. A rómaiaknál Ego még nyugodtan elvehette felesége nővérét vagy testvérének a feleségét – vagyis a levirátus és a sorotátus legitim volt. A kerszténység ezt azonban elutasítja: férfi és nő az egyesüléssel egy testté (egy hússá) lesznek, az asszony és a nővére egyazon szubsztancia lesz, vagyis a levirátus és sororátus egyaránt üldözendő. Innen aztán teljesen logikusan terjed ki az unokatestvérek 4. ízigleni házasodási tiltása. Az egyetlen kérdés, hogy hol áll meg az identifikálás (a feleségem testvére az én testvérem, ésígytovább) folyamata, amin a keleti és a nyugati egyház sokáig vitázott. A gyakorlatban a cseréket ki nem mondott tiltások szabályozták, mint láttuk, ezért felmerülhet a kérdés, hogy ezek mikortól működtek. A kereszténység győzelmének köszönhetőek vajon, vagy régebbre mennek vissza?

 

A rendszer válságba kerül és a mai valósághoz érkezünk el, amikor a 18 -19. században az államok újból legalizálják a levirátust és a sororátust. Ezt hatalmas viták kísérik, és elképesztő nagy irodalmat generált, de a végeredménye az, hogy a testvérek önálló individuumok (meglepő, ugye). A mechanizmusok pontos elemzésével, a tiltások és a tényleges gyakorlatok szemrevételezésével lehet megragadnai, gondolja Delille, azokat az átalakulásokat, amelyek az antik világból a keresztény nyugati rendszerhez és később a maihoz vezettek.

 

A cserék játéka

 

Egy férfiági leszármazási vonal minden korábbi házassági kapcsolat leszármazási vonalát kizárja a későbbi kapcsolatok közül, és minden új generációval új partnerek után kell néznie. Arra gondolhatnánk, hogy szélesedő és ellenőrizhetetlen exogámiához kell jutnunk. De a dolgok persze egyáltalán nem így vannak. Mint láttuk, házassági kapcsolatot nem lehet „újrázni” közvetlenül, de oldalágon igen. A legklasszikusabb, ha a következő generációban az egyik oldali unokaöcs a másik oldali unokahúgot veszi el. Ezzel a szövetséget meg lehet újítani, a tiltásokat elkerülve, ha a leszármazási vonalakban nincs közeli rokonság. Ennek számtalan variációja van, lebonyolódhat azonos időben is, lebonyolódhat nagybácsi nagynéni és unokaöcs unokahúg relációban is. Ez a komplex házasság rendszere, ez különbözteti meg alapjaiban a házasodási szabályok tekintetében a keleti kereszténységet a nyugatitól (ennek mechanizmusát Françoise Héritier állapította meg nem-európai társadalmakra a klasszikus L'exercice de la parenté-ban, 1981).

 

Ha ehhez hozzáadunk még egy oldalirányú lépést, akkor elénk áll az általánosult csere hagyományos mechanizmusa, vagyis A elveszi B-t, aki elveszi C-t, aki elveszi A-t (értelemszerűen különböző generációkról beszélünk). Ennek a sémának különféle szinteken cifrázott variánsaira kismillió példa adódik Manduriában, ahol arra is lehetőség nyílik, hogy az ilyesfajta cserék arányát megállapítsa Delille az összes házzasságkötésen belül. A 16. század elejétől a 18. század elejéig az oldalági rokonok közül megújított házasságok 24%-ot tesznek ki. De a D'agostinák esetében ehhez még a direkt kapcsolatokat (nővérek cseré, vag két tesstvér elvesz két nővért) is hozzáadva 50 % fölé kerülünk a „szervezett” cserék tekintetében. Tehát strukturális mechanizmusok működnek a nyugati kognatikus társadalmakban – szó sincs „a szerelem és a véletlenek játékáról”, ahogy szeretik láttani, legalábbis a 18. századig biztosan. Boulonnées-ban az oldalirányba eltolt és a direkt csere együtt szintén 25 – 35 % közötti aránnyal bír, amit ki kell egészíteni egyéb cseremechanizmusokkal (az özvegyek újraházasodása).

 

néhány probléma – a klasszikus séma szerint az első csere után (pl. egy fivér és nővér elvesz egy másik leszármazásból egy nővért és fivért), a közvetlen leszármazások 3-4 generáción keresztül nem lépnek újra kapcsolatba. De bármelyiknek az oldalági leszármazása kapcsolatba léphet a másik oldalági leszármazásával. A tiltások után persze az eredeti vonalak is újra köthetnek házasságot, így kezdve újra a rendszert. Sok esetben persze a demográfiai gyengeség szab határt a cseréknek, de a nagyon kiterjedt leszármazási csoportok tudják működtetni a rendszert (persze azzal a veszéllyel, hogy időről-időre más társadalmi állású oldalágon rokon családokkal is házasságra kényszerülnek, éppen ezért térnek vissza szívesen a gazdagabb családok a 16. század végétől a primogenitúrához és a fiatalabb testvérek cölibátusához, pl. egyházi pálya, stb.).

 

Tehát erre a három alapvető szabályra roppont bonyolult konstrukciók éppúgy felépülhetnek, mint egyszerű általánosult cserék is egyetlen generáción belül. A kérdés most már az, hogy minek köszönhető – a régiónak, a társadalmi rétegek, a családnak? - hogy milyen konstrukciók épülnek ki?

 

Szisztematikus átkötések

 

Minden leszármazási sor a generációk során tiltásokat halmoz fel az anya nevén, mégis házasságokat kell kötnie. A rendszer mindig szélesebb exogámia felé lök – ha nem volnának rendszeres visszakötések, végül szétszóródna (ez is lesz persze a sorsa hosszú távon). Azok az erősen endogám falusi közösségek, amelyekkel a történészek találkoznak, nem állhatnának elő ezek nélkül a visszakötések nélkül. A buklázs a feltétele a házasságok újralökésének. A buklázs – és erre megy ki az egész – egy teljesen megszokott gyakorlat a 18. század második feléig, ami az irányított házasságokból következik. Ez az anyai nagyanya ágán keresztül zajlik – számtalan példa van Manduriában, Boulonnais-ban és a számításba vett többi európai területen is.

 

És most erre sorjáznak a példák, ezek viszont bonyolultak, ágrajzok nélkül nehezen követhetők, úgyhogy lássuk a következtetéseket (amelyek már előjöttek a hivatkozott 2003-as könyvben is). A visszakötések rendszerszerűek közvetlenül a kanonikus tiltások után. A generációk során a visszakötések egymásba épülnek. Vagyis a 4-5. fok után kötött legrövidebb visszakötések mellett házasságok hosszabb ciklusokban is kötődnek, 7-9. generáció távolságra is. A visszakötések Delille olvasatában hangsúlyozottan nem aleatorikusak, hanem sziszetmatikus konstrukciók, a csere általános szerveződésének felelnek meg. Az anyai nagyanyán keresztüli visszakötés gyakori, de nem szisztematikus, ebben elsősorban demográfiai okok játszanak szerepet – a női átlépések hosszabbak is lehetnek, de kettő a minimum. Boulonnais-ban nagyobbak a lukak dokumentációban, sokszor nem lehet tudni, van-e visszakötés. Amikor teljes a genealógia, akkor szisztematikusnak látszik a 4-6. fokon.

 

A vérrokonok közötti visszakötések szisztematikus tanulmányozása igen nehéz: az összes családról genealügiával kell rendelkezni, a leszármazásokat folyamatos és pontos kép kell, mindezt lehetőleg 1730. előttről, amikor mélyebb változások indulnak be. De mindenütt, ahol rendelkezünk megfelelő dokumentációval (Campagna, Olaszország, Arles, Bourbonnais, Mosel vidék, Fégéra Franciaországban, Verviers Belgiumban, Nerkausen Hessenben, valamint az Alpok olasz és francia oldala egzaránt), a visszakötések olyan mélyrealitásnak látszanak, amit nyugodtan nevezhetünk a „nők cseréjének”, ahogy azt a komplex társadalmakra Héritier leírta.

 

Mennyire általános érvényű mindaz, amit Delille elénk állít? Nem mindenütt olyan tiszta a kép, mint Manduriában vagy Boulonnais-ban – vannak falvak, ahol az apa vagy anya ágán is vannak jócskán házasságok. Verviers-ben még a nevek nehezen különíthetőek el, sokáig a fiatalabb gyerek az anya nevét vitte tovább, az ágak szegmentálódása igen gyakori volt. Különböző nevek közötti házasságok könnyen lehetnek parallel patrilaterálisok is (ezt a gyakorlatban nehéz kiszűrni). Hosszasan kapunk példákat arról, hogy elsősorban a hegyvidéki területeken, állandóan szegmentálódó családok az így különülő ágakban házasodnak. hogy élték ezt meg? Milzen volt ehhez a viszonya másoknak és az egyházi hatóságoknak? De Fégérac-ban vannak szegmentálódások a nőági férfirokonságban is. A lokális eltéréseken kívül feltétlenül tekintetbe kell venni, hogy a reform hozott-e lényegi változást ebbe a csererendszerbe? Eddig ugye mindegyik térség, ahol e házasodási struktúrák működését látni lehet, katolikus volt. Mivel a reformált egyházban a házasság nem szentség, hanem egyszerű polgári szerződés, a tiltások nagyon lecsökkennek, ami elvileg vezethett volna a közeli házasságok megsokszorozódásához is. A nemesség köreiben tényleg be is következik, másutt azonban nem tapasztalható. Neckarhausenben, amit Sabean vizsgált kiváló könyvében (Property, Production and Family in Neckarhausen, 1990), gyakorlatilag ugyanolyan oldalági házasságok vannak, mint Manduriában vagy Boulonnaisban.

 

Régóta tudjuk, hogy az angol házasodási szokások egész mások – viszont a dokumentáció is nagyon megnehezíti a genealógiák elkészítését. Néhány elem (azonos nevűek házassága gyakorlatilag itt is ismeretlen) hasonló fejlődési görbét ír le, mint a kontinensen. Az anyai ágakon történő visszakötést itt nehéz ellenőrizni (a filiációk bizonytalanok, kicsik a parókiák, nagy a mobilitás). Összességében úgy tűnik, a házasságok sokkal jobban szétszóródnak mint a kontinensen. Sem az anya közvetelen rokonságában, sem a kollateralitásban nincsenek ismétlődések. Arra a kérdésre, hogy vajon egészen más rendszer szerint szerveződne a házasodás rendje Angliában, Delille hipotézise a válasz, mely szerint lehetnek olyan körök, amelyek az általános cserére hasonlítanak, vannak rövid fivér-nővér típusú intenzív cserék is, de szélesebb házassági mintázatpk nem bontakoynak ki – mindenképpen fontos, hogy a parókia-hálózat sűrűsége elkendőzi a cserék egy részét, valamint a korai nagy mobilitás is bizonyosan ellene hat.

 

Néhány korai amerikai példát is tekintetbe vesz zárásképpen: ezek meglehetősen szétszórtak és korlátozottak, de lehetővé teszik az alábbi konklúzió levonását: ha felbukkannak visszacsatolások, azok ugyan azt a rendet és logikát követik, mint a kontinensen. Sőt, úgy tűnik, Amerikában minden bizonnyal vallási áramlatok hatására, a szabályok még erősebbnek tűnnek. Ennek fényében nem annyira „individualista” rendszerről kellene beszélni, ahogy azt Macfarlane teszi sokat kritizált könyvében, hanem szűk rokonsági rendszerről, szemben a kontinens jelentős részén uralkodó széles rokonsági rendszerrel.

Azon kell elgondolkodni, véli Delille, hogy amennyiben Anglia is osztozik a házassagi cserére vonatkozó alapvető szabályokban, akkor minek köszönhető, hogy nem épült ki a leszármazások klasszifikációs rendszere úgy, mint a kontinensen. Erre talán a házakba szerveződés és az ad magyarázatot, hogy a koninensen a primogenitúrát egyenlőbb örökösödési rendszer váltotta a 13. századtól, szemben Angliával, ahol a jog jobban favorizálta az elsőszülöttet, nagyobbb szabadságot hagyva a leszármazásoknak, mindez nagyobb mobilitással kísérve (az bizonyos, hogy már a 14. századtól tapasztalható a nukleáris családok jelenléte, tehát jóval a kapitalizmus térhódítása előtt, hogy egy másik nagy vitára is utaljunk).

 

Delille programja tehát a kognatikus rendszerek működésének teljes revíziója, amelynek további pontosítását végezte el az Annales legutóbbi számában. Itt folytatjuk.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://idogep.blog.hu/api/trackback/id/tr548452112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.