Időgép

Jelentések a történelem szerelőcsarnokából

Elkendőzött történet: a másik párizsi modernség (II)

2016. január 21. 16:24 - gézagyerek

Gribaudi, Maurizio : Paris ville ouvrière. Une histoire occultée 1789 – 1848, Paris, La Découverte, 2014.

A kép, amelyet a polgári osztály képviselői közvetítenek nekünk a városról, igen messze van attól, amit a társadalomtörténet ma elő tud állítani a párizsi belső kerületek „valóságáról”. Lássuk, mire képes Gribaudi!

 

A dinamikák megértését a forradalom okozta változásokkal kell kezdeni. Mondjuk eleve nem könnyű a stagnálással összeegyeztetni azt, hogy a város népessége ötven év alatt megduplázódik. A megújulásban a legfontosabb faktor az emigránsok elkobzott tulajodonának valamint a nacionalizált egyházi javak kiárusítása volt. Furcsamód ennek párizsi történetével alig-alig foglalkoztak eddig, holott úgy tűnik, a 19. század francia társadalomtörténetének egy kiemelt folyamatával van dolgunk, amely alaposan átszabta Párizs társadalmát is: a külvárosokban telekspekulációt, a belvárosban viszont az iparos és kézműves tevékenység elképesztő ütemű bővülését hozta, s ez utóbbi szívta fel a hullámokban érkező migránsokat. Sajátos, újító, a városi – elsősorban állati – hulladék újrahasznosításán alapuló ipar volt ez (ne feledjük, a gazdaság ekkor még az állati erőhöz kötődött), amelyet eleinte a háborús konjunktúra húzott, később saját jogán fejlődött tovább, végig a vegyészet új eredményeinek kiaknázásával, elméleti és gyakorlati tudás közötti korábban szokatlan kapcsolat kiépítésével. A régi Párizs roppant dinamikus tér volt, véli Gribaudi, ahol az átalkuló belső kerületek igen gazdag relacionális szövetet formáznak.

 

A demográfiai folyamatokat konstans növekedés jellemzi, a periodikusan bekövetkező krízisek ellenére is (háborúk, kolera, 48-as események és mészárlások). Ennek forrása evidensen a bevándorlás, amiről beszélnek ugyan a kortársak, mégis gyengén dokumentált. Nehéz pontos számokkal szolgálni, a városokat a kora-újkortól jellemző folyamatos oszcillálás, ki-be költözések, plusz a szezonális bevándorlás miatt is. Ez utóbbi 30-60000-re tehető, míg összességében a népesség fele vagy akár 70 százaléka nem is párizsi születésű, tehát migráns volt. Chevalier marginális és veszélyes elemnek láttatta őket, de Piette és Ratcliff (Vivre la ville. Les classes populaires à Paris, Paris, 2007) a városban kötött házasságok alapján megmutatták, hogy viszonylag stabil láncszemnek számítanak. Gribaudi kerületekre bontva figyeli a növekedést, amiből világosan látszik, hogy a század elején a város súlypontját a belső kerületek jelentik, a népesség 60%-ával, a modern részek igen gyors növekedése ellenére tényleges súlyuk még nem akkora. Mindez, vonja le a következtetést a szerző, ellentmond a higiénisták és mindneki más által osztott reprezentációknak: olyan tömeg és dinamika jellemzi a belvárost, hogy igen nehéz a meghaladott, fizikailag és morálisan beteg, pittoreszk képet elfogadni.

 

A nemzeti javak értékesítése

 

A kiemelkedő ütemű demográfiai növekedés mellett a város területe alig változik: ezt a nemzeti javak értékesítése tette csak lehetővé. Az általa beindított változások a haussmannihoz fogható felfordulást okoztak, és egyáltalán nem csak az architektúrában, hanem a társdalmi szövet egészében. E kiárusítás vidéki történetét többen tanulmányozták, azonban alig-alig tudni, mi történt a fővárosban. Az értékesítés hosszú és bonyodalmas folyamat: több hullámban konfiskáltak és több hullámban adtak el, a törvényi szabályozás is változott. 1804-ben a Code civil végleg törvényesíti a tranzakciókat, és a Restauráció alatt is folytatódik a javak értékesítése. Tudnivaló, hogy elképesztő kiterjedésű ingatlanvagyonról beszélünk, hiszen a Forradalom előtti Párizsban (mint egyébiránt a kora újkori városokban általában) közel a város területének negyede egyházi vagy a koronához tartozó jószág volt, s ezeket most mind árverésre bocsátják, ehhez jönnek még az emigránsok palotái és az egyházi kezelésű egyéb épületek átal elfoglalt területek, végső összesítésben könnyen eléri az egyharmadot(!!!) is (ezen a linken vethetünk egy pillantást arra, hogyan is nézett ki a város 1789-ben – meg fogtok lepődni: http://paris-atlas-historique.fr/). A Forradalmat követő 2-3 évtizedben kolostorokat és palotákat, kerteket és udvarokat elfoglalják, átalakítják, lerombolják és újrahasznosítják, és ez a spontán, nem irányított átalakulás mélyen megváltoztatja a várost, a bevándorlók ezeknek a helyén ütnek tanyát.

A kisajátítást követő években a Forradalom szükségleteinek megfelelően rendeztek be a nacionalizált ingatlanokban fegyvergyárakat, uniformist előállító textilgyárakat, istállókat, raktárakat, adminisztratív helyiségeket, miegyebet. Emblematikus a puskapor előállítására átalakított kolostorok sorsa. Puskaporból végtelen mennyiségre van szükség, alapanyaga pedig a salétrom, amely az éghajlatnak és Párizs hidrológiájának köszönhetően mindenütt előfordul. A salétromkristályok begyűjtését és kémiai kezelését 1775 óta minden lebontott házra vonatkozó királyi rendelet szabályozta. A megnövekedett igényeknek megfelelően a begyűjtést már 93-tól újraszervezik, és a bontási/rombolási munkáknak egészen 1814-ig fontos indoklása marad a salétrom-ellátás biztosítása. Ekkorra a 117 naconalizált kolostorból 75 teljesen eltűnt, helyüket új épületek vették át a külsőbb városrészekben, a centrumban pedig hibrid megoldások keletkeztek, az azokat elfoglaló kézművesek, munkások és kereskedők igényeinek megfelelően.

 

A kétféle átalakítás közötti különbségeket Gribaudi egyrészről a későbbi rue de Rivoli és környéke kialakításának, mésrészről pedig a Saint-Sépulcre kolostor helyén létrejövő épületcsoport példáján mutatja be. Míg az előbbi egy közel két évszázados, még Colbert idejére visszanyúló fontos városrendezési terv megvalósulása, amely hirtelen lehetségessé vált három kolostor és dependenciái, a királyi lovarda és egy palota elbontásával, és komoly pénzügyi befektetéseket követelt, az eredménye pedig több utcából és körútból álló, egységes polgári lakóépületekkel beépített környék, addig az utóbbi a létező építészeti városszövet különféle nyomásoknak engedő gyakorlatilag barkácsolt átalakítása. Hogy milyen sajátos volt ez a kereslet, amely átformálta a belső kerületeket, és milyen társadalmi gyakorlatok járnak vele, az lényegében a könyv központi tétele és hozadéka. Ez a hatalmas felfordulás egyáltalán nem jelent meg a reperezentációkban, mondani sem kell.

 

Hogy megérthessük az átalakulás folyamatát, vetnünk kell egy pillantást Párizs iparosodásának mikéntjére. Sajátos volt, az bizonyos: ráadásul a legutóbbi időkig a történészek sem alkottak világos képet a párizsi ipar jellegéről, a források sem a legjobbak, meg nem is igen jól olvasták őket. A klasszikus itt a Daumas-féle párizsi iparosodás-vizsgálat, amely 1830-tól indul, és így már a kronológia sem az igazi: korábban csak hagyományos, nem valami dinamikus tevékenységekről lehet beszélni, tartották. Ha a 3. köztársaság gyorsan fejlődő gépipara, vagyis az iparosodás modern víziója felől nézünk vissza, tényleg lehet ezt látni, na de miért kellene onnan visszanézni? Amit „artisanat-nak”, vagyis kézművesiparnak nevezhetünk, ezzel totálisan figyelmen kívül hagyják. Nem olyan régen viszont Guillerme-nek sikerült visszahelyezni kontextusába ezt a nehezen megragadható tevékenységet, ami a párizsi luxusipar és a hozzá kapcsolódó artisnat (Guillerme, La naissance de l'industrie à Paris. Entre sueurs et vapeurs: 1780 – 1930, Paris, 2007). Ő egy koherens és hatékony ipari szisztéma kibomlását láttatja már a 18. század utolsó negyedétől fogva, amely elsősorban a város által termelt szerves hulladék reciklálásán alapult; s ezt organikus indusztrializációnak nevezte el. Párizs hidrológiája olyan (talaj)vizeket eredményez, amelyek különösen alakalmasak enzimes reakciókra. Ezt korábban is kihasználta minden mesterség, a város temérdek pontján fúrt kutakon keresztül, de az 1700-as évek végére a kémia fejlődésével új távlatok nyíltak a hasznosítás előtt: racionalizálni és főleg gyorsítani tudták a termelést. Lavoisier, Faucheux és Chaptal eljárásai nyomán például a salétrom előállításának ideje több hónapról néhány hétre rövidült. Vagy Armand Seguin, szintén vegyész, a bőrgyártás ciklusát gyorsította fel kémiai eljárásokkal néhány hétre, holott korábban két-három évet vett igénybe (minőségben viszont kétségtelenül elmarad a hagyományos eljárásokétól, ahogy véget ért a háború, sokan visszatérnek a lassú cserzéshez).

Új dimenzió nyílik meg a 19. század hajnalán: átalakítani a hulladékot fogyasztási javakká. A bőrökön kívül a csontok példája szignifikáns. A párizsi vágóhidak évenete 20 000 kiló csontot termelnek (amitől eddig nehezen lehetett megszabadulni), most gombokat, fésűket, ékszereket és játékokat csinálnak belőle, továbbá zselatint készítenek, amit ragasztásra használnak, ammónium szulfátot, amiből műtrágya lesz, a maradékból pedig tintát és purifikátorokat készítenek, amit például a cukorgyártásban hasznosítanak. De nézzük a rongyokat és egyéb állati maradványokat: hasznosulnak a papírgyártás, a sajtóiparban, annak minden derivátumával együtt, dekoratőrök, csomagolóipar, és napestig lehetne sorolni. Az egészben központi szerepe van a kémiának, segítségével korábban használatos természetes anyagokat helyettesítenek, és felgyorsítják az eljárásokat. A már említett Chaptal példája beszédes: 1798-ban gyárat alapít, kénsav, timsó, szulfátok, acetátok és sóskasav előállítására. Példáján felbuzdulva sok tudós lesz ekkor vállalkozó is egyben, s mind olyan vegyületeket állítanak elő, amelyet a párizsi kézművesipar hasznosít. Erre a tartós kapcsolatra Guillerme előtt nemigen figyeltek fel (noha Chabrol de Volvic statisztikai kiadványában 1826-ban mind-mind megjelennek). Ilyenek a nyomdászat, festékipar, viaszkolások a cipőiparban, zsírozások, olajozások, stb. Chabrol elég bőbeszédű ezzel kapcsolatban, mint egyetlen példán említi, csak a legyezők előállítása mintegy ezer munkásnak ad feladatot: a vázak készítése 300, rajzolók és kivágók 200, festők, csiszolók, szegélyezők, nyomdászok, ragasztók és lakkozók, csomagolók további 500 munkás - és gyakorlatilag minden, amit felhasználtak, a hulladékipar terméke.

Az új kémiai eljárások tehát nem hogy megfojtották volna, inkább új erőre kaptak tőle a kézművesmesterségek. Következmény: a belvárosi kerületekben nagyon megnövekszik az ipari tevékenység, ami jól követhető az Almanach du commerce átolvasásával. Gribaudi a kalaposok, bádogosok, ékszerészek és aranyművesek számait követi (mind használnak olyan anyagokat, amelyeket az új ipari berendezkedés könnyen elérhetővé tett, mint nitrátok és higany), és a tendencia világos: műhelyeik száma 20 év alatt megduplázódik. Gyakorlatilag az összes organikus alapanyagot hasznosító kézművesről elmondható ugyanez. A vargák például, akik korábban a piacok mellett foglaltak helyet, mindkét parton, most a jobbaparti belső kerületekben koncentrálódnak. A csúcspont az 1820-as évek vége: később a leginkább szennyező, büdös manufaktúrák kiköltöznek az elővárosok felé, és a helyükre benyomultak a kisebb műhelyek.

 

A számok megdöbbentőek: J-B. Say korabeli leírása alapján látható, hogy egyedül két utcában (igaz, ezek a leghosszabbak közül valók) az egymásból nyíló házak, udvarok és műhelyek szövevényében nagyjából 40 ezer munkás-mester (maître ouvrier, önállóan dolgozó szakképesített munkás) dolgozik, tehát az ipari tevékenységnek valóban a belváros a központja. Már A. Cottereau rámutatott, hogy a Forradalom után a felszámolt céhek helyén olyan termelési rendszer alakult kia, amely az egyedül dolgozó mukások (és hozzátartizóik) együttműködésén alapult: ez a másutt imeretlen fabrique collective. E munkások státusza körüli viták jelentős feszültségeket hordoznak, s ennek még lesznek következményei a különféle mozgalmakban.

Az 1848-as, Kereskedelmi kamara által készített felmérésben is a fabrique collective dominál. A felmérés jól kiaknázható, mivel nagyon komoly nominatív adathalmazt gyűjtöttek egybe, a legnagyobb műhelyek vezetőitől le egészen az önálló munkásokig. Maga a dokumentum persze konfliktusok nyomát hordozza magán a kategóriák érvényességét illetően (készítői a hierarchikus kontrollt megvalósító klasszifikációt pártolták evidensen), de a különöző ipari szektorok súlyára nézve pontos. Benne a mesterségek egy kész termékhez vannak csoportosítva, pl. a ruha magába foglalja nem csak a szabót, hanem a gombost és a mosónőket is. De még így sem tűnik el a fabrique collective vitalitása, sem a különböző mesterségek között kialakult szoros kapcsolatok. A 13-ból csak 3 csoport a nagyipar, az összes többi apró műhelyek kooperációja, többségük az „articles de Paris”-t, tehát a tipikusan a divathoz kapcsolódó luxuscikkeket állítja elő, majdnem 230 ezer munkásnak adva kenyeret: ez az összes harmada, ráadásul a feketemunkát, a szezonálist, a külvárosokban lakó, de Párizsban dolgozókat még csak nem is veheti számításba.

 

A másik modernitás

 

Ez a roppant dinamikus, eljárásaiban abszolút modern ipar a belső kerületek átstruktúrálásával együtt hozott létre olyan konfigurációt, amely a munkásság társadalmi tapasztalatában vezetett lényegi átalakulásokhoz. A belső kerületekeben az ingatlanok átalakítása folyamatosan történik a Forradalom másnapjától, hatása a város fizikai és társadalmi struktúrájára rendkívül erős. Az itt elhelyezkedő áruba bocsátott nemzeti javakat részekre osztva adják el, az új tulajdonosok pedig átalakítják az épületeket, új funkcióval ruházzák fel őket, a tömbök változnak, emeleteket húznak fel, műhelyeket, gyárakat, raktárakat és munkásszállókat alakítanak ki a régi épületekben, szereplői pedig elsősorban az előbb megismert párizsi luxusipar és „petit artisanat”. Az első hullámban még előfordulnak spekulánsok, később jobbára maguk az iparosok, kereskedők veszik meg az épületeket. Ez a makroszkóppal láthatatlan, ám igen dinamikus folyamat a posteriori archaikusnak ítéltetett, holott a fabrique collective parisienne a munkásság modernitásának kulcsa volt.

 

A nemzeti javak átalakítása – és szinte minden tömbben volt egy ilyen nacionalizált kolostor, zárda, palota vagy polgári épület – a tömb struktúrájának esetenként akár az utcaszerkezetig menő átalakítását vonta magával. Az itt következő esettanulmányok a könyv valódi magját alkotják, Gribaudi ki is tesz magáért. Az egyik a volt Saint Trinité templom és kórház tömbje, a Rue Saint-Denis és a Rue Saint-Martin között (ma a tömböt kettévágja a Sébastopol, ugye Haussmann is tudta, hol kell odacsapni), ahol az Ancien Régime utolsó évtizedeiben árvaházat működtettek. A vásárlók kétharmada a közvetlen közelben lakó iparos, kereskedő. A fennmaradók között vannak ugyan spekulánsok is, meg a különböző elővárosokban lakó kersekedők, iparosok, de összevetve nem túl jelentős a számuk. A másik példa a Saint-Sépulcre és Saint-Magloire kolostorok tömbje lesz, néhány száz méterrel közelebb a Szajnához, amelyet egyik oldalról szintén a Rue Saint Denis határolt, a másikról a Quincampoix (ma már nincs meg egyben ez a tömb sem, a Bd Sébastopol megnyitásakor lerombolták a környéket, de nem túl messze van a Beaubourgtól). Az egyházi épületegyüttes a tömb négyötödét fogalalta el a Forradalom előestéjén, hogy 1829-re még csak nyoma se maradjon. Az egyik helyén egy holland kereskedő felépíti a Batave-udvart, gyakorlatilag egy bevásárlóközpontot, a másikat is teljesen átalakítják: udvarok sora alakul ki, közöttük passzázsok, műhelyekkel, raktárakkal teleszórva. Nem csupán a beépítettség növekszik ezekben a tömbökben, hanem köztük a kommunikáció is, mégpedig éppen a passzázsokkal. Szeretjük ezeket a polgári városrészek szép kirakatokkal övezett, fedett városi terének látni, pedig a passzázsok legnagyobb része ilyen koszlott, nyitott átjáró volt, amelyeket a tömbök korábbi épített szövetében nyitottak, a keresztirányú közlekedés javítása érdekében (újfent térképpel alátámasztva), ezzel létrehozva a népi Párizs labirintikus helyi geográfiáját.

 

A felfordulások persze a társadalmi rétegződést is érintették, erről is hallgatott eddig a történetírás. Az adásvételek első fázisában gyakori a spekulánsok megjelenése, de a másodikban már azok jutnak tulajdonhoz, akik ide is költöznek és ők hajtják végre a tömbök végleges átalkítását. A Trinité-tömb tuljadonosváltásainak közeli követésével kirajzolódik a tendencia: a tulajdont szerzők jelentős része vagy korábban is bérlő volt itt, vagy igen közel lakott. Három csoportot lehet megkülönböztetni: az első befektetési céllal vásárol, a második az üzletnyiltási céllal vásárló kereskedőké, úgymint pékek, borkereskedők, stb. A harmadik csoport pedig a tömbön belül hangárokat és műhelyeket vásárol. És végül néhány spekuláns, akik jellemzően a polgári városrészekben laknak, igen jó kapcsolatokkal rendelkeznek az adminisztrációban. Ők jellemzően két három évvel később adnak túl a megszerzett javakon, többb tízezer franknyi nyereséggel. Két fontos dologra is fény derül: az egyik a helyi erők abszolút túlsúlya, a másik, hogy a vevők különböző helyi vagy országos hivatalokkal fenntartott jó kapcsolata igen gyümölcsöző a javak megszerzésében. Közös a politikai vagy közigazgatási tér, melyben gyökerezenek, vagy foglalkozásbeli kapcsolódások kötik össze őket. Ezeknek a mozgásoknak, tartja Gribaudi, igen fontos szerepe volt a francia társadalom átsturkturálódásában, sokszor az Ancien Régime utolsó évtizedében megindult társadalmi mobilitások konkretizálódnak így az 1810-es évekre. Éppen ez volt az, ami egyszerre nyűgözte le és borzasztotta el Balzacot. Az első igen mozgalmas időszakok, csődök, miegymás után az új tulajdonosok megpróbálták a legtöbbet kihozni tulajdonukból, hozzáalakították tehát a párizsi ipar követelményeihez és adottságaihoz.

 

A kiárusított nemzeti javak átalakítása igen nagy hatással volt a tágabb szocio-professzionális térre is, hiszen a háztömbök sűrűbb beépítettsége sokféle új tevékenység, és nyomában munkás és iparos tömegek megjelenését hozta magával. De hogyan lesz egészen pontosan egy szinte csak hangárokkal beépített területből sűrű iparosvidék? Illusztrációnak megint nézzük a Trinité tömböt, annak egy zsákutcáját, és azon belül egy helyrajzi számot: itt az a szerencsés eset forog fenn, hogy van egy alaprajz 1752-ből, egy az 1818-as adásvételihez kapcsolódóan, amikor lámpakészítéssel foglalkozó család veszi meg, és végül az 1836-os kataszteri felmérés idejéből. Mit mutatnak a rajzok? Az eredetileg hangárokkal és jelentős méretű udvarral rendelkező terület már 1818-ra besűrűsödik, lakások, műhelyek, raktárak jelennek meg, hogy aztán 36-ra az udvar teljesen eltűnjön: a lámpák előállítására, tárolására és eladására szolgáló helyiségek, admnisztráció és lakhatás teljsen elfoglalják a területet. És ugyanez játszódik le az egész Trinité-tömbben minden helyrajzi számon. 1836-ra az itt előállított termékek specializálódnak, az egyes munkafázisokhoz kapcsolódó mesterek és munkások szoros szövete alakul ki: e tömbben az egyik vezető termék az esernyő, és mindenkit megtalálunk a tömbben, akinek a munkája kell hozzá, a famegmunkálástól a selyemfestőig.

Egyáltalán nem egyedi esetről van szó. A párizsi közigazgatási évkönyvekben bejegyzett tevékenységekből kaphatunk betekintést abba, hogy milyen drámai mértékben emelkedik az ipari aktivitás és a demográfiai telítettség a belső kerületekben: találomra kiválasztott háztömbök esetében megháromszorozódik a tevékenység 1789 és 1851 között. Egy-egy háztömb egy meghatározott (luxus)termék előállítására specializálódik, ehhez kapcsolódik az ott jelenlévő mesterségek nagy része. Nem túlzás azt állítani, pár évtized alatt szinte szabad ég alatti gyárrá alakultak át ezek a kerületek. Néhány száz méterrel arrébb a termelés jellege megváltozik: itt egy másik árucikkhez kapcsolódó iparosok gyülekeznek, például az ékszerészek és a műesztergályosok (tehát csontfaragásokat, berakásokat készítenek, franciául tabletier) és általában a finom fémmunkások, cinkelők, laminálók, csiszolók. Az estek többségében ezek specializált, dinamikus, újító területek, szemben azzal, amit közvetítenek róla a már kivesézett reprezentációk. Persze már az Ancien Régime idején is hasonló tevékenységeket folytattak errefelé, csakhogy azóta szintet ugrottak. Az organikus ipar kiépülésével, a háborús erőfeszítésekkel bekövetkező léptékváltást nem vették, vagy nem akarták észrevenni azok, akik ezekben az évtizedekben a városról írtak. Balzac volt az egyetlen, aki észrevette a város közepén kialakuló új szerveződési formák jelentőségét, és arról saját félelmeivel és előítéleteivel átitatott, de pontos képet adott. Gribaudi a rue Greneta leírását idézi, amely éppen a Trinité-tömböt határolta dél felől: Blazac ide helyezi Gigonnet-t, a leszámítolót.

 

A népi szociablitás felépítése

 

Itt Gribaudi megpróbál közelebb lépni az átalakuló terek társadalmi konstrukciójának formáihoz, noha ritkásak a források és elég vastag az a reprezentáció, amely rájuk telepszik. Ám ha egymást keresztezve olvassuk a forrásokat, azért valamit ki lehet hozni belőle, s válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen hatása volt mindennek a munkás népesség növekedésére, foglalkozásbeli, politikai szerveződésére?

1852-ben, tehát kicsit későbbi periódusban, kataszteri revíziót végeztek, és fennmaradtak a csatolt jegyzetfüzetek is, amelyekben elég pontos leírások vannak egy-egy házról, emeletről vagy akár helyiségről is, felfedve annak fizionómiáját. Egy ház komplett leírását kapjuk Gribauditól is, emeletről emeletre, helyiségről helyiségre: a legtöbb munkás és mester az esernyőkészítés valamelyik fázisában dolgozik. Az a benyomásunk, hogy roppant nagy a társadalmi keveredés a szoros fizikai együttélésből következően: a két szomszédos házban is jelenlévő esernyősöknél dolgozhat az itt élők nagy része, bizonyosan nap mint nap találkoznak a ház utcaszintjén működő borkimérésben vagy a szomszéd ház tejesénél. Nagyon sűrű szövésű társadalommal van dolgunk, amely csak itt, a füzetekből bukkan elő. A kapcsolatok dimenzióját a munka és a szociabilitás terei jelőlik ki, és mindkettő a tömbben, a szomszédságban valósul meg.

Ebből a szempontból érdemes egész háztömböket vizsgálni. Lássunk egy hat házból álló tömböt, a Frépillon utcában: itt az Almanach du commerce szerint jelen van egy öntőmester, egy lakatos, egy fűszeres, egy műesztergályos, három iparos (szemüveg és játékkészítők), egy likőrös valamint egy borkereskedő. Ehhez képest ha az egy évvel későbbi füzeteket olvassuk, egyszerre bonyolultabb és koherensebb valóság teárul elénk. A hivatalnokok összesen hat kovácsműhelyt jegyeztek fel, három épületben, tehát a tömb ipari dimenziója megkérdőjelezhetetlen. Az emeleteken mindenfelé a hierarchiának megfelelően munkások laknak, van aki kétszobás, fűthető lakásban, van aki csak a fűtetlen manzárdban. Az első épületről az Almanach három mestreséget jegyzett fel, itt kiderül, hogy valójában igazi manufaktúra volt négy műhellyel és számos munkással, a családjukkal és azonkívül rengeteg garniszállóval, ahol a fiatalabb munkások húzták meg magukat. A fűszeres is persze helyben lakott a második lépcsőházban. A 4, 6, 10-es szám alatt Monsieur Renaldy nem csupán borkimérést üzemeltet többb ivószobával, hanem több emeleten, nagy kiterjedésű garniszállót a munkásoknak. A 8-as szám alatt kifőzde és másik bormérés található, további teret adva a helyi szociabilitásnak.

 

E tevékenységek és gyakorlatok egymásba fonódása igencsak rendezetlennek tűnhet ás annak is tűnt a polgári megfigyelők előtt. Viszont mindegyik egy specifikus tevékenységcsoport köré szerveződik, amely megadja a struktúráját, akkor is, ha kívülről szörnyű labirintusnak tetszik. Minden épületben jelen vannak a kereskedők vagy tehetősebb vállalkozók, akik a csomópontot képezik a gyártási hálózatokban, amely magához köti és szolidarizálja a mellettük élő kevésbé tehetős mestereket és a munkások tömegét is. Ebben a hálózatban a borkereskedők és kifőzdések, amit sokszor ugyanezek a vállalkozók üzemeltetnek, a negyed társadalmának centrális pontjai. Szinte minden tömbben több ilyen is van, ezek a szociabilitás helyei, ha kellett, nem csak szállást és kaját adnak, hanem hitelt is. Az Almanachban aznban jelentősen kevesebb bormérés jelenik meg (valószínúleg nagyon kicsi üzletekben tevékenykedtek, vagy nem is jelentették be), a füzet szerint sokkal több volt belőlük. Nem csoda, hiszen fontosak voltak a sokat dolgozó, nagyon rossz körülmények között lakó munkások számára, minden bizonnyal elengedhetetlen kísérői voltak a fabrique collective-nek.

 

Ezután egy szakasz a Place Maubert környékét veszi szemügyre, most a bal parton. Ez szintén munkások és kisiparosok lakta környék, de az üzemszerű ipari tevékenység jóval ritkább. A füzetek nagyon heterogén képet mutatnak a foglalkozást tekintve, a közös inkább alacsony státuszuk volt. Nagyon változatos mesterségeket űztek errefelé, vagy 150 félét jegyez fel az Almanach – a tevékenységek világosan nem integrálódnak hálózatba, mint a másik parton. Az impasse Maubert közelképéből kiderül, hogy itt valóban a munkások elszállásolására rendezkedtek be: borkereskedők és mulatósok foglalják el a földszinti helyiségeket, míg az emeleteken szűk számítások szerint is 400 embert szállásoltak el hónapos szobákban a zsákutcát határoló öt épületben. A fényképek alapján szürreálisnak látszik, hogy itt négyszáz ember élt.

 

impasse_maubert.jpg

                                         Az Impasse Maubert az 1880-as években...

 

260px-p1160016_paris_v_impasse_maubert_rwk.jpg

                                                                         ...és ma.

 

A bal part heterogén jellegét mutatja, hogy a nacionalizált javak sem szenvedtek el olyan komoly, célzott átalakítást, mint a jobb parton. A Saint-Jean-de-Latran, korábbi kolostor, még az 1850-es években is egy elképesztő egyveleget alkot, hisz a kerületet jellemző, különféle nyomdászathoz kötődő munkások mellett vannak itt kocsikölcsönzők, ószeresek, zöldségesek, de éppígy alkalmazottak, tanárok, járulékosok és még egy vikomt is. A környéket mint a város utolsó kloákáját, minden szennyének gyűjőhelyét írják le ezekben az években: a kardnyelőktől az önjelőlt foghúzókig mindenki megfordul itt és tengeti napjait.

 

E változások legfontosabb dimenziója a társadalmi szövedék párhuzamos összesűrűsödése, amely a munkahely, a lakóhely és a (kevés) szabadidő eltöltésére alkalmas helyek között nap mint nap alakuló kapcsolatokon keresztül zajlik. Az évszázad nagy újdonsága itt annak a munkásmozgalomnak a progresszív kialakulása, amely pontosan a helyi szociabilitás láncszemein kapaszkodik meg. Ez pedig a kiépülő kapcsolatrendszereken és a belőle kinövő szolidaritás- formákon alapul. Nehéz ezeket rekosntruálni, ráadásul Párizsban az 1871-es tűz még azt a kevés dokumentumot is elvitte, amely esetleg betekintést engedne a hétköznapi emberek világába (hiányoznak a rendőrségi iratok, továbbá az anyakönyvek is). Egyedül a békebíróság iratai maradtak meg viszonylag épen, ezeket kell tehát kiaknázni. A békebíróság 1790-től működött, angol mintára, azért, hogy helyi szinten lehessen ügyeket itt intézni., így a békebíró intézkedik hagyatékok, csődök, hitelekkel kapcsolatos vitás ügyek esetében. Kezdetektől fogva hozzájárult egy kerület lakosai közötti komplex viszonyok rendezéséhez, a történészeknek pedig jó képet ad a kapcsolatok természetéről és sűrűségéről.

 

Márpedig ez alapján a régi 6. kerüet, vagyis a fentebb már sokszor előkerült Saint-Denis és Saint-Martin utca közötti terület társadalmi szövetének vitalitása igencsak magasnak mondható. A békebíró elé vitt ügyek száma 1801 és 1840 között megnégyszereződik. Legtöbb a vitás ügyben rendelkező irat, utána halotti jegyzőkönyvek, csődjegyyőkönyvek és válások következnek. A vitás ügyek legtöbbször ki nem fizetett árukról vagy szolgáltatásokról szólnak, így a már korábban felvázolt termelési hálózatok kontúrjait húzzák meg élesebben. Általában az apró-cseprő ügyek e termelési láncolat pillanatnyi megakadását jelzik – jellemzően egyazon termék előállításának különböző folyamataihoz tartozó iparosok vagy munkások vitájáról van szó, amelyek a korábban már látott, a termelés specializált háztömbjeiben kerülnek elő. Egy másik aspektust érdemes kiemelni: régóta tudjuk, hogy a kora újkortól egészen a 19. század végéig egész Európát a kisebb-nagyobb hitelek elképesztő hálózata szőtte át (legutóbb Laurence Fontaine, L'Economie morale. Pauvreté, crédit er confiance dans l'Europe préindustrielle, Paris, 2008). A balzaci regényekből ismert adóslevelek nagy számban kerülnek elő a békebíróság levéltárából, általában kicsi hitelekről van szó, azonban egyes nevek visszatérnek, magánszemélyek és borkereskedők igen sokszor, ami újból aláhúzza központi szerepüket. Tehát egy meglehetősen kiterjedt hitelrendszer máködhetett, amelynek nehéz a határait felmérni. Egy termelési szektoron belül igen gyakori, hogy nem fizetnek közvetlenül, hanem rövid távú hitelek lépnek működésbe. Elég mindennnapos lehetett, a szomszédsági hálóban is jelen van, bútorok és használati tárgyak kölcsönzése is gyakori.

 

Békebírók állították ki a közhivatali tanúsítványokat (ha valakinek az identitása vált igazolandóvá) és a gyámság alá helyezés iratait is, mindkettőhöz a rokonok vagy barátok jelenléte volt szükséges: négy vagy nyolc ember, akiknek feljegyezték nevét, foglalkozását, lakhelyét és kapcsolatát az eljárás személyével. Ebből meglehetősen pontos képet alkothatunk egy-egy személy viszonyhálójának jellegére, kiterjedésére vonatkozóan. Arra a következtetésre lehet jutni, hogy ezeket a sűrű viszonyokat is a hely, sokszor egy utca, egy tömb határozza meg. Az adatok elsősorban a júliusi harcokban elhunytak azonosítására vonatkoznak, és a tanúk többnyire pár méterre laknak egymástól. E helyi kapcsolatok lépnek a rokoniak helyébe, hiszen sokszor bevándorlókról lévén szó, azok igen gyakran hiányoznak. Amikor „családi tanácsok” gyűlnek össze, például rokontalan árvák esetében, megint csak nem a foglalkozás, hanem a térbeli, fizikai közelség lesz közös a jelenlévőknél. Ezt a szolidaritásformát ritkán írják felül etnikai vagy foglalkozásbeli szolidaritásformák, például az olasz bevándorló kályhások szoros kapcsolata, vagy ilyen a gyarmatokról származó fehérneműslányok esete is, akik nem a szomszédságból, hanem a munkakapcsolatokból hívnak tanúkat (mindezeket térképen is ábrázolja Gribaudi). Földrajzilag nagyon kompkat tehát a viszonyháló. A viszonyrendszer endogámiája ott mutatkozik a legintenzívebbnek, ahol a legnagyobb a besűrűsödés, tehát a korábban már tárgyalt, belvárosi iparosodott területeken. Az itt lakók nagyon ritkán nyitnak az egész város felé. A fejezetet egy összehasonlítás zárja a népi és a polgári kerületek fontosabb utcáiban lakókra vonatkozó jegyzői iratok aláíróinak térbeli megoszlása között: itt is világosan kirajzolódik a térképekről, hogy a népi kerületek lakóinak kapcsolatrendszere zártabb, kevésbé nyitottak az egész városra, mint a tehetősebb polgári csoport.

 

 

És hogy milyen hatással volt mindez a politikumra? Pár nap múlva folytatjuk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://idogep.blog.hu/api/trackback/id/tr198299672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása