A 19. század fővárosának fantazmagóriái – a passzázsok, a világkiállítás csarnokai, Haussmann bulvárjai, vagy akár maga a lajosfülöp, az enteriőr – tehát mindaz, amit a modernitással azonosítunk, annyira erős reprezentációvá ülepedett, hogy nemigen veszünk tudomást arról, volt ennek a városnak egy másik története is, amit a népi kerületekben játszottak nap mint nap, gyakorlatilag a forradalom másnapjától fogva egészen a Kommünig. E másik modernség paradoxona, hogy a kortársak sem voltak hajlandók észrevenni, annak ellenére sem, hogy az elképesztő ütemű demográfiai növekedés, a város terjeszkedése, a bevándorló néptömegek társadalmasodása az igencsak sajátos párizsi ipar kiépülésével, a terek irányította szocializációval konkrétan a szemük előtt zajlott. Ők mindebből csak a nyugati, burzsoá vásrosrészek növekedését érzékelik, csak arről beszélnek : ez az elitek városa, a modernitás tere, Benjamin és Kracauer (az Offenbach-könyv) Párizsa. Ha megpróbáljuk ezt a letagadott, elkendőzött történetet feltárni, nagyobb eséllyel érthetjük meg azt is, hogy miként mozdult el a párizsi munkásság a politika felé 1830-tól kezdődően, és hogyan is viselkedett 48-ban. Ezt csinálja meg nekünk Gribaudi, koherens, masszív, helyenként innovatív társadalomtörténetet művelve : olyannyira, hogy jelentőségben nyugodtan Harvey könyve (Paris, Capital of Modernity, 2006) mellé helyezhetjük, sőt. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyik legjobb könyv, amelyben felsejlik, miben is állna valójában az, ha a történetírás a tér felé fordulna. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a jelenségek térbelisége hozzáájárul magyarázatukhoz, hanem arról, hogy a teresülés, ahogy kibomlik az időben, előállítja a társadalmasodás formáit.
Fertőzött, egészségtelen, rothadó – ez a kép látszik kialakulni a városnak arról a részéről, amelyet nem értintett meg a modernitás, s az itt élők is megkapják ezeket a jelzőket. Ha szóba is kerülnek, a beszéd filantrópikus, orvosi vagy statisztkai lesz róluk. A társadalomtudósok pedig átvették ezeket az érdekek vezényelte elbeszéléseket, anélkül hogy szerzőik és irományaik társadalmi kontextualizálását elvégezték volna. Chevalier nagy klasszikusa, a (már címében is árulkodó) Classes laborieuses, classes dangereuses is jórészt ezeken alapul. Ezért kerüli el figyelmüket, hogy a régi Párizs, annak folyamatosan megújuló városi és társadalmi szövete olyan kollektív konstrukció eredménye, amely ugyan nem programozott, mint a Chaussée d'Antin modernitása, mégis teljesen racionális, és képes volt sikeresen alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez.
A kataszteri füzetekben, a jegyzői iratokban a kontinuitás jelei evidensek a társadalmi összetétel tekintetében: a belső kerületeket a középkor óta kereskedők, iparosok, munkások népesítik be. Az új évszázadban azonban néhány dolog alapvetőem megváltozik : Párizs korábban is nagy város volt, de most már elképesztő demográfiai nyomás nehezedik rá. Ráadásul a Forradalom alatt és után eladott nemzeti javak (itt elsősorban egyházi javakról van szó, nagy kiterjedésű kolostorokról, azok kertjeiről és kiszolgáló épületeiről, az általuk üzemeltetett kórházakról, stb.) teljesen felforgatják a központi kerületeket. Helyükön kialakul a tipikus fabrique parisienne, igen sűrű és vegyes népességével a munkások hangsúlyos jelenlétével. A régi és az új szociabilitás formái burjánzanak ezen a televényen, folyamatosan politikai tartalmakra tesznek szert, amelyek a munkások által megélt gyakorlatból táplálkozva fogalmazzák meg valós alternatívaként masszívan egalitáriánus, társuláson alapuló, önkormányzati társadalomszervezési elveiket.
Gribaudi három lépésben építi fel könyvét: egy meglehetősen hosszú kritikai reprezenetáció-történetben mutat rá arra, hogy miért nem látható ez a másik Párizs, illetve mi látható helyette, másodjára igen aprólékosan felépíti azt a történeti világot, amely a 19. századi munkás-szociabilitás terét jelenti, harmadjára pedig ebből fejti ki, hogy miért olyan formákat vesz fel a politikum ebben a közegben a század folyamán, amelyek messze túlmutatnak a klasszikus republikanizmuson.
Tanulságos az első rész, mert hát Gribaudi a reprezentáció-történetet is a maga módján, tehát társadalomtörténetként csinálja meg. Érdemes egy pillantást vetni az egyébként igen jó Harvey már említett könyvére: ebben Párizs 1830-48 közöti reprezentációjának szánt két fejezet közül az egyik kizárólag – természetesen centrális figura, vitán felül – Balzacra szűkül, a másik pedig inkább az utópisták „politikai testről” szőtt elképzeléseivel foglalkozik (a város mint politikai test, ez bukott volna el 48-ban, tartja Harvey), egy kitérővel a 40-es évek saint-simonista és fourieránus reformereire. Gribaudi sokkal hosszabban és mélyebben dolgozza ki azt a folyamatot, ahogy a város belső, poluláris kerületei negatív, abszolút sztereotipált szereplői lesznek a városi diskurzusnak, ideértve a képi ábrázolásokat is természetesen. Ehhez egyrészt a panoráma-irodalomra támaszkodik, másrészt eleinte a Restauráció, később a Júliusi monarchia idején készült különböző értekezéseket használja, amelyekben megjelenik a város percepciója. Egy dologban skrupulózus Gribaudi: minden terv vagy intézkedés vagy hozzászólás szerzőjének alaposan megvizsgálja társadalmi hátterét és kapcsolatrendszerét.
Rögtön a Forradalom után még nyoma sem volt a későbi bezárkózásnak, sem a népi kerületek megbélyegzésének: ezek valódi megismerésére tettek komoly erőfeszítéseket a polgári megfigyelők, akik persze úgy vélték, beteg a város, de gyógyítható, és ebben a gyógyulási folyamatban partnerként tekintettek a munkáskerületekre. A várost egységnek látták, részei egy koherens organizmust alkotnak – így látta Menuret és Mercier is, még a forradalom éveiben. Az általuk gócpontként azonosított régi Châtelet-t 1811-re már elbontják, ennek ellenére a város fullasztó, levegőtlen, fertőzött. A beszédet a neo-hippokratészi, orvosi vonal uralta: 1809-ben Nacquart úgy látta, Párizs közepe rosszul levegőzik, sötét és nedves, ami hatással van az ott lakók egészségére, menatlitására és életvitelére is. Nacquart egyébiránt Balzac orvosa volt, a regényekben a tőle kapott információk köszönnek vissza. Elsőként figyelte „tudományosan” a belső kerületekbe irányuló bevándorlást, a lakosok viszonylagos egészségét is ennek a vérfrissülésnek tulajdonította.
1822-ben Lachaise a párizsi egészségügyi helyzet általános leírására vállalkozik, orvosi topográfiát készít. Lachaise sebészorvos volt Napoléon alatt, hitt az empírikus megfigyelés erejében, feltűnően komplex valóságérzékelés jellemezte, szemben a későbbiekkel. Nehéz ma értékelni azokat az okságokat, amelyeket felállított, mert a neohippokratészi vitalistákhoz tartozott, amit éppen ekkor, tehát az 1820-30-as években váltott fel a klinikai megközelítés az orvoslásban. Eltagadhatatlan, hogy az egyik leggazdagabb leírást adja a párizsi helyzetről. Gribaudi érzékelhetően szimpatizál vele, nem is csoda, hiszen meglátásai igen jól aknázhatók ki társadalomtörténeti szempontból. Topografikus leírást ad a városról: kerületről-kerületre bemutatja a városi formákat és az ott végzett munka jellegét. Párizs mint egy rosszul szellőző, mély edény jelenik meg, ahol a folyó gyakran kiönt, a dombok akadályozzák a szél járását. Noha ezek a természeti adottságok jelentették a kiindulópontot, Lachaise különösen érzékeny az egyes mesterségekhez köthető egészségtelenségek feltérképezésében, s ennek köszönhetően világos kapcsolatot állított fel mortalitás és társadalmi helyzet között. A városról kirajzolódó kép: egy beteg, de éppen gyógyulófélben lévő organizmus, ahol az utóbbi években jelentős haladást értek el, hiszen szélesebbek az utcák, a temetőket és a vágóhidakat kiköltöztették a város közepéből, halad a csatornázás. A geográfia világos: leginkább a Szajnához közel fekvő, keskeny utcák egészségtelenek. Átmenetinek nevezi Gribaudi ezt a képet – Lachaise olvastában a város népi, polgári elemek és az elit között artikulálódik. Már nem az Ancien Régime felől vetül rá a pillantás, mint Merciernél, de még nem a győzedelmes polgárság modernitása irányítja a tekintetet.
Lachaise-éval nagy vonalaiban megegyezik két másik higiénista, Parent-Duchâtelet és Courteille vizsgálata a Biévre partján elhelyezkedő, annak vizét hasznosító (és persze szennyező) ipari létesítményekről. Hihetetlenül empirikus kutatásuk következtetései szerint a helyzet persze nem jó, de nem is katasztrofális: a vizek használatát, az iparkodás helyeit funkcionálisabbá kell tenni. A higiénisták horizontján Párizs összetett, komplex város, amelynek terjeszkedése a termelő tevékenység differemciálódásán alapul. A mesterek és munkásaik jelenléte abszolút fontos, viszont a helyi erőforrások felhasználásának módját javítani kell, amely hosszabb távon a város egészségi állapotára is pozitív hatással lesz. Ebből is látszik, hogy a higiénisták meglehetősen közel álltak a párizsi iparosodás vezető területéhez, a vegyiparhoz. Ennek emblematikus figurája Chaptal, először vitalista orvos, aztán kémikus és vállalkozó, később miniszter, aki a topografikus megközelítésen alpuló statisztika előmozdítója. Tehát a városi elit egy jelentős része úgy tekintette a munkásságot, mint a városi organizmus normális és szükséges összetevőjét. Nem lesz ez mindig így.
Chabrol de Volvic prefektus 1819-ben egy több évtizedes, a homlokzatok egyvonalúsítását előíró terv állapotáról számol be. Felgyorsítását közös, városi és egyben tulajdonosi érdeknek látja, amelyhez a város is hozzájárul. Ez a nemesi származású tudós-vállakozó-hivatalnok már a napóleoni adminisztrációban is tevékenykedett. Komoly empirikus tudás halmozódik fel környezetében a városról, annak a nominális felmérésnek köszönhetően, amelynél az egész 19. században nem született jobb később sem (ebben Joseph Fourier segítette). A korszakban uralkodó, de később elfeledett eljárással nagyon jelentős nominatív adatbázist hoztak létre az egész városról, mert a globális jelenségeket speciális összetevőik elemzésével próbálták megragdani, ebben igen hasonlítottak Lachaise és Parent-Duchatelet felfogásához. A globális működés iemeretében és a lokális realitások figyelmbe vételével tesz javaslatokat az intézkedésekre. Hozzáállását homeopatának lehet tekinteni: szó sincs arról, hlogy Volvic fel akarná forgatni a várost, egyszerű mechanizmusok beiindításával kell haladni lépésenként előre. Nem mond le a városközpont utcáinak kiszélesítéséről, de szakaszonként kell haladni, hogy pozitív változásokat indítsanak be, felértékelve a centrumot. Nem annyira egy beteg, mint inkább egy átalakuló, organikus város képe az övé, amelynek segíteni kell a növekedését. A Restauráció általában igyekszik befejezni a Napoléon alatt elkezdett nagy közmunkákat, a csatornázást, a tőzsdét, a vágóhidakat és piacokat.
E program általános elveit viszontlátjuk 1828-ban, mikor vita alakul ki a lakásszektor problémáiról. A tulajdonosok, mérnökök és építővállalkozók által készített iratban a problémákat a hitelválságnak tulajdonítják. Megoldásként előkerül a belső kerületek utcáinak átalakítása-kiszélesítése, kisajátításuk a közjóra hivatkozva merül fel, ami a kerslet növekedéséhez vezetne, mindezt a külső kerületek fejlesztésével szembeállítva. Felmerül egy szélesebb utca kialakítása a Louvre-tól a rue Saint-Antoine-ig. Nem akarják tehát romba dönteni a centrumot, viszont az északi városok példájára szellősebb belső kerületeket szeretnének, alecsonyabb házakkal (a 4-5. emeleti lakások eladása ugyanis problematikus). Álatlában a városi tér újjászervezése, a kommunikáció gyorsítása volna a feladat: az utakat, kerteket és általában mindent elborító áruk eltűntetése éppúgy fontos, mint a műemlékek (templomok) megtisztítása a rájuk tapadó későbbi építményektől. A szószólók mind az új kerületekben laknak, amit Gribaudi kis térképeken mutat be: lakóhelyük, társadalmi tapaszalataik szövegeiken is átszűrődnek. Igen hasonló Daubanton 1829-es jelentése: vélekedéseikkel, megfogalmazásaikkal teljesen az építtetők mögé sorakoznak, nyelvezetük is hasonló. Nem csoda, hisz ugyan ahhoz a milliőhöz tartoznak, azonosak a történeti tapasztalataik és azonos gazdasági tranzakciókban vesznek részt. Viszont hiába tartoznak az új párizsi elithez, a városról kialakított képük még nem szűkül kizárólag erre.
Irodalom etnográfia és pittoreszk között
Az első irodalmi panorámában – L'Hermite de la Chaussé d'Antin, 1812-14 között jelenik meg Etienne de Jouy karcolataiból, eredetileg a Gazette de France-ban – egyértelműen az új Párizs modernsége a kiindulópont, de a régiről is nagyon pontos leírásokat kapunk: a belső kerületek munkás népessége még érdekesnek tűnik, noha mint pittoreszk jelenik meg. A bal part gyakorlatilag hiányzik, minden pozitívum az új észak-nyugati városrészhez kapcsolódik. Hogy milyen mélyek de Jouy ismeretei, arra a rue d'Arcis-on, a kisiparos-munkás negyed közepén fekvő ház leírása lehet a példa: a bámulatosan pontos, Nacquart-éra hajazó szövegben aktív, iparkodó, a hatalmas műhelyhez hasonlatos városnegyed viszonyhálójába tökéletesen integrálódó népességet látunk.
A roppant sikeres zsáner hódító útra indul – ám de Jouy pontos, etnografikus leírásait nem fogjuk többé megtalálni. A tekintet elsőrorban a polgári városrészre szegeződik, és jobban utikönyvre hajaz, semmint az erkölcsök és szokások leírására. A Montigny-féle Le Provincial à Paris páldául 95 százalékban a polgári szociabilitás helyeit írja meg. A népi városrészek megidézése az utcák zsúfoltságára szűkül, mindarra, ami zavarja a rendes polgárok előrehaladását. Igencsak generikus, de még legalább nem ellenséges reprezentáció. A tendencia világos Gribaudi szerint: ezeknek a könyveknek „jelentős súlyuk volt a város elbeszélésének kialaktásában, amely fokozatosan eltörli a népi városrészek sajátosságait és másodlagos szerepre kényszeríti a polgári szociabilitás színpadra állításában”. Az 1828-as Nouveau tableau de Paris-ban már úgy kerülnek elő, mint egy csoport vadember, akikbe – a panoráma-irodalom rögzült felépítését követve – a polgár sétája során belebotlik: számára teljesen idegen, valószerűtlen népcsoport, amellyel semmiféle interakció nem alakul ki, furcsa-érthetelen szokásainak leírása a gyarmati etnográfiát idézi, hiszen az egyik mellékutcában „úgy tűnhet, mintha Lappföldre keveredtünk volna”.
Az ábrázolás hierarchiáját egyedül Auguste Luchet borítja fel egy 1830-as szövegben, ahol hosszasan ostorozza a Chaussé d'Antin khimérikus világát, a hirtelen jött vagyonok gőgjét, a Palais-Royal mérhetetlen nagy bazárját, és leplezi le ezzel a városi gyakorlat és reprezentáció között kialakult távolságot. Az egyedüli, aki árnyalt képet ad a külvárosokról a maguk hierarchiájával, pontos leírásával. A munkások szociabilitásában nem csak a rendetlenség csíráit látja, mint a filantrópok hada.
De mi a helyzet a képi ábrázolással? A különböző metszetek leggyakoribb támája itt is az éppen születő új párizsi modernitás. Ami kevés a populáris negyedekről felbukkan, az a rom és a pittoreszk témájára van felépítve. A Paris en ruines tematika különféle változásokat elszenvedve ugyan, de végig uralja a 19. századot. Chateaubriand a romok poétikáját aszerint értékelte, hogy az idő vagy pedig az emberek ténykedése alakította-e őket. E kettő még abszolúte keveredik az évszázad elején. A képi ábrázolások kódjainak kidolgozása még a forradalom idején indul meg, a lebontott nemzeti javak, elsősorban templomok és kolostorok ábrázolásával. De a rombolás nyomasztó drámájából húsz év alatt a romok nyugodalmas, festői esztétikája bontakozik ki. Az 1817-es Nouveau voyage pittoresque de la France-ból egy koherens, feszültségektől mentes, iparkodó és festői város tárul fel, ahol a ritka emberábrázolások világosan utalnak az adott helyen végzett tevékenységre, az ott élő emberek társadalmi fizionómiájára. Még azoknak a neuralgikus pontoknak az ábrázolása is nyugodalmas derűt áraszt, amelyek már ekkor sok vitát szültek szennyezettségükkel, egészségtelen levegőjükkel. A városközpont egy már meghaladott múlt tanúja, ámde kedves, és barátságos, romokkal tarkított pittoreszk Szentendre.
A litográfiák, nyomatok kedvelt, már évszázados hagyományokkal rendelkező témái a népi szociabilitás helyei és a párizsi utca mesterségei. Piacok, tipikus öltözetek és mesterségek kellékei, mind mind archaikus formák túlélői, akiket egyfajta jóindulatú paternalizmussal ábrázolnak (egyébiránt a 19. század végi kritikusok sokat is gyalázzák az 1810-20-as évek mestereit, hogy ábrázolásaikkal valamilyen elagott, divatjamúlt helyet csináltak volna a Restauráció Párizsából, holott bizony...). Összefoglalva: a képi ábrázolások szerint Párizs ugyan a modernitás központja, de egyben történeti város valamint jelentős ipari centrum is, és ebben a keretben a népi városrészek megjelenítése még jóindulattal teli és etnográfiai érdeklődésű.
A szakadás
A harmincas évek elején elérkező gyors és hirtelen váltást viszont nem könnyű magyarázni. Kétségtelen, a munkások ekkor, a júliusi eseményekkel robbanak be valójában a színpadra, ami egyaránt kelt lelkesedést és félelmet. Gribaudi három tényezőt emel ki.
Az egészet a szörnyű 32-es kolera kontextusában kell tekinteni. Noha számítottak rá, a járvány minden várakozáson túl csap le a városra. Az új hatalomhoz közeli tudósok írnak róla összefoglaló jelentést, amelyben tekintetük a fizikai térről az ott lakó társadalmi csoportokra terelődik. Először használnak komolyabb statisztikákat a pusztítás felmérésére, amely a népi kerületekben a legnagyobb, s ennek következménye, hogy a higiénista diskurzusban felerősödik a betegség és szegénység közötti kapcsolat. A jelentések konklúziójában gyakorlatilag felelőssé teszik a népi kerületek lakóit, akik a hivatalnokok minden erőfeszítése ellenére megátalkodottak a koszban és a szemétben, és persze hajlanak a bűnre. Néhányan a városközpont radikális lerombolására tesznek javaslatot, az áruk mozgását vigyék a városon kívülre, a szegények költözzenek a külvárosokba. Megfelelő hivatkozási alap a későbbiekre nézve, még a legeszementebb tervekre is.
Másrészt: a polgárság győzelmével képviselőik beülnek a városi posztokba, és viszik magukkal a városról kialakított víziójukat. Első pillantásra nem sok minden változik: Rambuteau, aki egészen 48-ig prefektus marad, folytatja a fontosabb utak szélesítésének politkáját, és a népesség külvárosok felé terelgetését. Viszont: mostantól a városi képviselőket választják, nem kinevezik, s ezzel a polgárságon belüli konfliktusok bekerülnek a városházára (Gribaudi megint térképen mutatja ki, hogy hol is lakik az új városvezetés). A balparti képviselők a nemzeti javak értékesítésének idején vállalt kötelezettségeket akarják felülvizsgálni, nehezményezik a jobb parton végrehajtott telekspekulációs ügyleteket, és ennek tulajdonítják a városközpont szerencsétlen állapotát, a gazdagabbak és ipari tevékenységük modernebb városrészek felé tartó vándorlását. Sokan persze vitába szállnak ezzel, és a konfliktusból új diskurzus születik a városról, amely minden későbbi gondolkodást megalapoz, véli Gribaudi. A jelentős balparti notabilitás, Chabrol-Chaméane fogalmazza meg a jelentést, amely úgy foglal állást, hogy ez a jelenség (a tehetősek elvándorlása) szerencsétlen küvetkezményekkel jár a város fejlődésére nézve: a város különböző részei közötti kommunikáció nehezül, a városközpont mintha áthatolhatatlan akadály volna a balpart és a modern jobbpart között, ráadásul a régi belváros műemlékei, közösségi terei teljesen elveszítik jelentőségüket. Ezt az egész állásfogalalást sokan a modern urbanizmus első megfogalmazásának tekintik. Gribaudi szerint sokkal szituáltabban kell olvasni, mint a konzervatív polgárság félelmeinek kivetülését szemben azzal a népi térrel, amely zavaró és meghatározatlan, másrészt az új elittel.
Harmadjára: generációváltás van, és a romatikusok megérkeznek a vezetésbe – a gótikus múlt kihámozásában számukra a városközép népi kerületei csak egy koszlott massza, amelyet el kell távolítani ahhoz, hogy a város igazi, régi arca előkerüljön végre. Mindez persze egy soha-nem-volt, imaginárius gótika felépítésébe torkollik. Guizot már 1830-ban indítványozza a nemzeti történeti műemlékek hivatalának felállítását, egy inspektorral, aki 34-től Mérimée lesz (Mérimée tevékenysége abszolút megérne egy misét a francia történeti tudat előállításának folyamatában). Ezzel egy időben indítja meg a gótikus esztétika helyreállításáért és a neoklasszika elhagyásáért harcát Victor Hugo, ami aztán a Notre-Dame restaurálásában csúcsosodik ki 1845-től a legendás Viollet-le-Duc irányításával.
A romantikusok a panoráma-irodalmon is rajta hagyják a kézjegyüket: emblematikus kiadványuk a Paris, ou le livre des cent-et-un, 1831-34 között, ahol az első nemzedék (úgymint Nodier, Constant, Chateaubriand, Lamartine) mellett a már elhíresült ifjoncok, mint Hugo és Saitne-Beuve meg még sokan mások) mind megnyilvánultak a közelmúlt párizsi eseményeit egy-egy hely kapcsán idézve fel. A romatikus vízió eltagadhatatlan: a Restauráció alatt soha még csak szóba sem kerültek a romok a panoráma-irodalomban, most meg úton-útfélen felbukkannak, és elveszik a jelen formái elől a helyet. A nyomorult és sötét jelen – ragyogó múlt sémára járnak benne az irományok. Hatalmas a kontraszt: a Hermite-ben, alig másfél évtizeddel korábban egy ház múltjának rekonstruálása megvilágította jelenlegi fizionómiáját, itt meg mintha teljes törés volna közöttük. A romantikus nem törekszik arra, hogy megértse a negyed lakóinak tevékenységét, ezért csak a káoszt látja. A múlt hírességeinek nyomában jár, de csak degenerációt tapasztal, hiszen „a szoba, melyet, mint mondják, Abélard foglalt el egykoron, régi rongyok raktára csupán, és nyúlszőrméjé, (...) s az ablakot, ahol Heloise várta tanítója visszatértét, egyfajta abroncs keretezi, rajta egy mosónő szárítja a ruhát”. Talán Anais Bazin (L'Epoque sans nom, 1833) adja vissza legjobban a feszültséget a mitikus múlt keresése és a modern városrészek felértékelése között: olyan régi formákat keres a saras, koszlott Saint-Jacques negyedben, amelyek méltó történeti hátteret adnak a modern városnak. Bazin-nél is felbukkan a kószáló alakja, aki a Cent-et-un szerzőinél világ minden kincséért sem menne át a rue Poissonnière túloldalára, nála viszont keresi a régi városrészeket, de azért, hogy saját polgári identitását erősítse. És ennek a hozzáállásnak köszönhető, Gribaudi meglátása szerint, hogy a júliusi Monarchia első évtizedében a városközpont lakói átalakulnak: már csak pusztán dekorációt, hátteret adnak a burzsoá szociabilitás megnyilvánulásihoz, s ez a tendencia folytatódik végig a 40-es években. A republikánus baloldal – Luchet, Pyat, Berthaud – megnyilvánulásai fokozatosan elhalnak.
Az ikonográfia hasonul, és követi az irodalomban megpillantott ívet. Igencsak prosperáló területről van szó: az évente kiadott nyomatok száma meredeken növekszik 1830-tól egészen a negyvenes évek közepéig (leginkább a litográfusok száma növekszik a Restauráció bukása után). Általában a romantikusok hatalomba kerülése kedvez azoknak a munkáknak, amelyek a történeti örökség felfedezéséhez járulnak hozzá. A referencia: Nodier és Taylor Voyages pittoresques et romantiques: kulcsszerepe van annak az esztétikai nyelvtannak a kidolgozásában, amellyel szemlélik a várost. Egyébként ez a pár év a politikai karikatúra aranykora (a Gargantuaként ábrázolt uralkodó még a magyar gimnazistáknak is ismerős lehet). A konjuktúra egészen pontos: Lajos Fülöp Chartájától a 35-ös Fieschi-merényletig tart, és Philippon két képes újsága körül tömörül. E karikatúrákból a népi párizs pozitív képe bontakozik ki, noha a műfaji keretekből adódóan nagyon nem mélyülhetnek el. 1835 után a karikatúra is visszavonul a bulvárokra.
Egy kép a Voyages pittoresque-ből
A kiürült tekintet
A harmincas évekető figyelhető meg az a tendencia, amelyet Gribaudi a város felé forduló tekintet elszegényedéseként nyugtáz: ez „végleg egy sor technikai diskurzussá szakadozik szét, amelyek különbözőképpen ragozzák egyazon bizonyítékokat, nyelvtanokat és ideológiai referenciákat” (a fordulópontot egészen pontosan a Fieschi-merénylet után, az1835-ös „szeptemberi törvények” jelentik, amelyekkel gyakorlatilag betiltották a rendszer kritikáját). A már kialakult irányok megerősödnek és szétválnak három jól megkülönböztethető diskurzussá.
A kolera idejéből már láttuk azt, ami most kiteljesedik: a város egészségtelen, és ezért a morális felelősséget a szegényekre tolják. A higiénisták figyelme lassan áthelyeződik, és már nem az egész városról beszélnek, különböző részeinek interakcióiról, hanem kizárólag a rossz belső kerületekről. Ez a diskurzus Bayard-nál, az Annales d'hygiène publique-ben közreadott tanulmányában a legvilágosabb. Itt a neohippokratészi iskola klasszikus elemei (topográfia, szélirányok, nedvesség, az utcék napsötéses jellege) csupán a központi kerületek morális és fizikális válságának alátámasztására szolgálnak. Hasonló tónusú a 40-es évek elejéről Frégier munkája. Gribaudi rámutat, milyen szoros kapcsolatok szövődnek hivatalnokok, tudósok és konzervatív filantrópok között. Frégier munkáját (ő egyébiránt magas rangú rendőrtiszt) 38-ban az Académie des sciences morales díjjal honorálta: ebben minden korábbinál világosabb kapcsolatot állított fel kriminalitás és espace populaire, sőt a munkásság között. Gribaudi a szöveget egy, a 40-es években általánossá váló vízió szimptómájának tekinti. Frégier „erkölcsi topográfiája”, ez a percepció egyetlen negatív képben egyesíti azokat az elemeket, amelyeket a század eleji megfigyelők még rigorózusan megkülönböztettek, és egyöntetűen veszélyesnek bélyegzi őket. Eljárása ott a legvilágosabb, amikor az új, és a munkások által is most már lassan maguknak követelt proletár szót megpróbálja rátolni a chiffoniers-ra, a rongyszedőkre, akiket pedig a közmegegyezés szerint végképp a társadalom legaljának tartottak.
Bayard és Fregier munkáját igen sok kortárs is kommentálta, köztük városatyák, mérnökök, elöljáróságok, akiket ekkor a belső-párizsi népesség áthelyezése foglalkoztatott. E tervek alapja Chabrol-Chaméane már említett jelentése – noha masszívan egyszerűsítő olvasat volt a párizsi térről, ez volt az, amit a többség elfogadott és a beteg város gyógyításának kiindulópontjává tett. A Bizottság, amelynek beadták, a balpartra koncentrál, elsősorban a kapcsolódásokat és a jobbaprti összeköttetést erősítette volna, továbbá az épülő Austerlitz és a tervezett Montparnasse pályaudvarok összekötését. Mindezzel azokon a pontokon akarnak beavatkozni, ahol a higiénisták szerint a leginkább szükséges, és a régi negyedek átalakításával elősegíthetik a tehetősebbek visszaköltözését.
Lanquetin tervezetében – tipikusan egy Lajos szigeti tehetős polgár nézőpontja, aki tevékenyen vett részt a 30-as évek felkeléseinek elfojtásában – kiemeli a szegregáció elkerülését (merthogy ez volna a közrend az alapja). Mint mindenki, ő is a belső kerületek megtisztításáról beszél, elsősorban szélesebb utcákról, vonzóbb épületekről – széles „percement” keresztül a nyomor legnagyobb szigetein. A „percement” - megnyitás, átszakítás, itt: új, széles körutak kialakítása – lett egyébként a mágikus formula, amit korábban csak a nagyobb egyházi ingatlanok megszüntetése idején használták, mint kifejezést. Az egyik legkomolyabb terv kétségkívül Meynadier-jé (1843), aki hatalmas vágásokkal rombolná le a város belsejét. Nála higiénista megfontolások mellett a romantikusok esztétikája is a felszínre tör: tervét a gótikus épületek, az Igazi Párizs kiszabadításaként tálalja. Ő vette tervbe először a Notre-Dame előtt ma is látható hatalmas tér kialakítását, hogy a katedrálist kellőképpen szemügyre lehessen venni. Jó néhány teljes épület-szigetet rombolna le a Châtelet és a rue Saint-Denis környékén, ahova új piacokat és épületeket szán. De mindenekelőtt: teret, teret, teret! Komplett esztétikai terv ez, a feliratoktól a kanedlláberekeig minden előre ki van találva. Masszívan teátrális és művi – sok mindenben megelőlegezi Haussmannt, abban is, hogy elképesztő nagy a távolság a város valódi társadalmi szövetétől.
Még ennél is részletesebb és mélyrehatóbb Perreymond terve. Róla nem tudni, ki volt: álnéven, a La Phalange című folyóiratban publikálta 1842-43-ban, öt hoszzú cikkben a városrendezésre vonatkozó terveit. Annyi tudható róla, hogy bal parton lakó, tekintélyes építész, minden bizonnyal fourierista lehetett. Úgy vélekedett, hogy a „percement” már nem elegendő megoldás, globális átrendezés kell. Nagyon sötét képet fest az aktuális állapotokról (a higiénistákra és statisztikusokra alapozva), de úgy véli, a nyomorult népesség pozitívan is reagálhatna a változásra, ha megfelelő hozadékkal járna számára. Két fázisú beavatkozást javasol: először meg kell állítani az elvándorlást. Ehhez a vízi közlekedés fejlesztésével és néhány stratégiai fontosságú út kialakításával kell hozzálátni. Új épületek, széles utak kellenek a gazdagabbaknak, akiket a középületek, úgymint főposta, könyvtár, színház, ide csoportosításával lehet csalogatni. Teljesen eltűntetné egyszóval annak a valóságnak a nyomait, amely meghaladott, beteg és veszélyes.
A második, grandiózus és drasztikus elképzelés az egész ma ismert Haussmann előtti Párizst letarolná, a Notre-Dame kivételével. Egyetlen helyre vonná össze a közigazgatási és egyéb funkciókat, ez volna „Nouvelle Lutèce”, és mellé építené fel a Bazar national-t, kersekedelmi központot, ami mindazt egyesítené, ami a város ellátásához szükséges, új pályaudvarral, hatlamas raktárakkal együtt. Minden irányból széles körütak határolnák, így biztosítandó a lakókerületekkel való kommunikációt. Milyen hatása lehet ezeknek a hajmeresztő terveknek? Maga a folyóirat, ahol megjelent, abszolút komolyan volt véve, a vita egyik kiemelt helye volt, a technokrata progresszió gyülekezőpontja, és annyi bizonyosra vehető, hogy sokan osztották a terv funkcionális vízióját. A város negatív képét valójában mindenki magáévá tette, az akadémiai bizottsági felmérésektől kezdve, vagyis Frégnier-tól egészen a munkások életvitelére sokkal érzékenyebb Victor Considérant-ig: mindannyian a higiénisták és moralisták szótárát használják.
Mindeközben a negyvenes évekre az új Párizs csúcsra van járatva: minden megfigyelésre való törekvés beragad, kizárólag a bulvárok népe adja a viselkedésmintát. Nyelvezetük, a közös referenciák, a tekintet modalitása csupán azt biztosítja, hogy saját magukat felismerjék a szövegekben. A fiatal burzsoázia kognitív mintáira igen jellemző Les français peints par eux-mêmes (1840-42) kiadvány, amely a kor társadalmi fizionómiájának pontos tipológiáját akarja adni. Curmer, nyomdász és könyvkereskedő ötlete pofon egyszerű volt: mindenki ír egy társadalmi típusról, amit egy rajz illusztrál, de ehhez sikerült megnyernie a legnevesebb karikaturistákat és írókat. De ők sem lépik át határaikat: zárt univerzum tárul elénk, a körutak népéé, csupán a hierarchia legalján jelenik meg néhány marginalizálódott figura, pittoreszk köntösbe bújva. Állandósult alakok, örökké ismétlődő kifejezésekkel, úgymint a kölyök, a cipőpucoló, utcaseprő, portás, házaló, a kocsis, a varrólány. A panoráma-irodalom csúcspontja a 40-es évek, több mint ötven kiadvány jelenik meg ekkor, és a népi Párizs eltakarásának folyamata is kiteljesedik ezzel.
A város valósága és a metropolisz reprezentációja közötti feszültség meglehetősen ritkán okoz rövidzárlatot. Vessünk egy pillantást mégis ezek közül a hatásában messze legjelentősebbre: arra az ideológiai váltásra, amely Eugéne Sue látásmódjában tapasztalható 1842 – 43 között, amikor a Les Mystéres de Paris-t írja. Sue nagyon jó családból származó dandy, keresztanyja maga Joséphine császárné, aki miután hét év alatt lazán eltapsolja atyai örökségét, a feuilletonból akar pénzt csinálni. Tisztán az új párizsi elit produktuma és inkarnációja, ennek megfelelően a kulturális sztereotípiák csimborasszójának indult a szövege, amit nyiltan ki is tesz az ablakba: ezek barbárok, akik itt élnek közöttünk. Ez az „emberbaráti rémregény” (Szerb Antal) őrületesen sikeres, viszont nem az eredeti célközönség körében, hanem a kisegzisztenciák falják a szövegeit, Sue pedig alkalmazkodik új közönségének elvárásaihoz. Valóban felfedezi a nyomort, és megtér szocialistának, vagy egy megszorult dandy kiszámított húzásával van dolgunk? Ami biztos, a folytatások hetek alatt átalakulnak, hosszú társadalmi elemzéseket és a társadalmi reformra vonatkozó javaslatokat hoznak, amit a kortárs kritika (Saint Beuve, Dumas, Marx egyaránt) nagyon álságosnak tart, a szöveget pedig igencsak közepesnek (ennek kapcsán érdemes olvasni Eco: Eugéne Sue, il socialismo e la consolazione és Thiesse, L'education sociale d'un romancier) . Észrevételei arra korlátozódnak, hogy mit lehet tenni társadalmi reformmal a társadalmi struktúra megváltoztatása nélkül. A miserabilizmus paradoxona ez: nem akarja pontosabban megérteni a népi Párizst, és azokat a gyakorlatokat, amelyekre épül. Balzac az egyedüli kivétel.
A történeti városközpont képi reprezentációjában a Restauráció idején már győzedelmeskedő gótika a 30-as években még erőteljesebben előkerül, a hangsúly azonban a maradványok rom jellegére kerül, a tónus sokkal sötétebb. Az ikonográfia kialakításában Charles Nodier a központi figura (Paris historique. Promenade dans les rues de Paris, 1839-1840, a rajzolók Regnier és Champin). De ezeken a rajzokon a műemlékeket körbevevő nyomorult épültek, maga a városközpont romos, eltávolításra szoruló. A képi ábrázolások nagyon is jól olvashatók a mizerábilis irodalom kódjaival: a városközpont régi negyedei a sötétség, a nedvesség, a marginalitás, a reménytelenség képeivel kapcsolódnak össze. Üres terek, sötét, keskeny utcák – és ez a képi retorika a régi Párizs fényképeit is uralja. Marville és később Atget kódjai megegyeznek ezzel, amikor a haussmannizáció által elsöpört városrészeket megörökítik.
Az Impasse des bourdonnets Atget felvételén
