Időgép

Jelentések a történelem szerelőcsarnokából

A főnöklés évszázada. Amit mindig is tudni szerettél volna a 20. századról, de soha nem érted fel ésszel.

2015. március 13. 13:02 - gézagyerek

Cohen, Yves : Le siècle des chefs. Une histoire transnationale du commandement et de l'autorité, Editions Amsterdam, 2013.

chefs.jpg Bréking van. Soha nem gondoltam volna, hogy egy elsősorban 20. századi könyvről fogok írni, de most mégis, mert Cohen valami olyasmit tett le elénk, amitől beszakad az asztal, és leesik az áll. Persze nem elsősorban terjedelme miatt (noha 850 oldalas szösszenetről beszélünk), hanem mert Cohen világosan foucault-i alapokra helyezkedve olyan olvasatot kínál a 20. század első felét uraló diszpozitív (diszkurzív gyakorlatok és azon kívüli elemek összeszövődése) kibomlásáról, amely teljesen új távlatokat nyit egy ismerősen is ismeretlen tematika, az irányítás és a tekintély, a vezérelv szerepének értelmezéséhez. Egyszóval arról a folyamatról beszélünk, ahogy kidolgozódik és referenciává válik, meghatározó szereplővé lép elő a „főnök szükséglete”. A felvonultatott anyag mennyisége, az értelmezés minősége, a fogalmi keret kitartása példátlan a foucault-i ihletésű történeti irodalomban. (Foucaultnak elképesztő poszteritása van: a társadalomtudományok nyelve sokkal inkább foucault-i, mint azt valaha is gondoltuk volna, hogy lesz – hogy otthon nem így van, az megint csak megkésettségünk bizonyítéka. Ez persze nekem is felszólítás, aminek meg is fogok felelni. Lesz poszt Foucault Collège de France-beli előadásairól, egyrészt azért, mert páratlan élmény így látni, működés közben, egy komplex gondolati rendszert; másrészt mert konkrétan a témánkba vág: mi lehetne fontosabb a modernitás számára, mint a gouvernementalité? Szóval jönni fog a Sécurité, territoire, population biztosan, de lehet, hogy más is.) Ahol Foucault kutatási eljárásaihoz képest megtolja a dolgot: Cohen könyvének mintegy felét konkrét vezetési gyakorlatok elemzése tölti ki (ipari szervezet- és irányítástörténetel foglalkozik egyébiránt), ezzel mélyíti el a „diszkurzív praxis” és „valódi” gyakorlat közötti artikuláció problémáját.

A történészek hallgattak a vezetés és a főnök kultúrájáról, pedig a kérdés az 1890-es évektől, legalábbis a négy itt tárgyalt országban, alaposan foglalkoztatta a közvélekedést : a legkülönfélébb területeken bukkan fel, a hadseregben, az iparvállalatoknál, a társadalomtudományokban, és természetesen a politikában – ezeket olvassa össze Cohen, különösen ügyelve a tapasztalható körforgásra és a diszkurzuson belül mégis tetten érhető nemzeti akcentusokra. A főnökről való beszéd távolról sem kizárólag a totalitárius társadalmak sajátja, a kapitalizmus és a liberális gondolkodás területén is masszívan jelen van – a társadalmak számára évtizedeken keresztül önmaguk elgondolásának kitüntetett módja. Hitler, Sztálin és Mussolini e sokkal-sokkal szélesebb, egészen mindennapi jelenségnek a radikális kifejeződése : az elitet mindenütt nyugtalanítják a tömegjelenségek, ezért válik a hierarchikus viszony intenzív gondolkodás tárgyává. Tudományos és féltudományos irodalom, alkalmi szövegek, népszerű irodalmi termékek tárgyalják, intézmények sora jön létre a problémák kutatására és megoldására.

Itt és most találják ki és vitatják meg a vezetés újfajta gyakorlatát a társadalmi cselekvés számtalan területén, egy új társadalmi típus alakul ki, új hierarchiák formálódnak az állami és a magánszektorban, új tudományok jönnek létre, amelyek a vezetést és a vezért igazolják. Mindez nem azt jelenti, hogy korábban ne lettek volna vezérek, ám ettől a pillanattól fogva jelentettek problémát : elgondolandó és elgondolható ebben a diszkurzív térben bontakozott ki, mint a beszéd és a cselekvés új lehetőségei. A probléma felvetése teljesen foucault-i – egy fogalom keletkezése egy diszkurzív térben, és annak gyakorlatokkal összeszövődése egy diszpozitívvá. Hasonlóképpen – nem arról van szó, Foucaultnál, hogy korábban ne lettek volna olyan szexuális gyakorlatok, amelyeket általában szodómia névvel illettek, de homoszexuálisokról csak a 19. századtól beszélhetünk. Vagy: nem az a helyzet, hogy ne lett volna korábban perverz viselkedés, de a perverzeket, mint a pszichiátriai gyakorlat tárgyait, csak a 19. században hozta létre a tudomány (Davidson több mint korrekt könyve erről, The Emergence of Sexuality. Historical Epistemology and the Formation of Concepts). Vagy még egy analógia: mindenki vígan maszturbált évezredeken keresztül, de a maszturbátor mint figura és társadalmi probléma a 18. században született meg (ehhez Laqueur igen jó Solitary Sex-e). Akit a „dinamikus nominalizmus” érdekel, javaslom Ian Hacking olvasását, bevezetésnek Making up people.

A vezér kultúrája a demokratikus országokban is virágzik, a vállalatoknál, a pártokban, különféle szervezetekben, és a hadseregben. Nem véletlen talán, hogy Braudel a problémák problémájának nevezte a hierarchiát, ami megelőz mindent, amit a történelemben tapasztalhatunk. A formálódó modern társadalomtudományok, emeli ki Cohen, igen szoros kapcsolatban állnak a századfordulón a vezetés, a vezér figurája körüli kérdésekkel, a tömegek ellenőrzésének akaratával. Webernél az uralom fogalma, Durkheimnél pedig a társadalom közvetlen nyomása az egyéni viselkedésre egyaránt erre keresi a választ. Az általunk örökölt társadalomtudományok középpontjában van a vezér, a vezérlés és az autoritás. Cohen könyve úgy is olvasható, mint ezen örökség tudatos felülvizsgálata.

De van még egy csavar a dologban: a kései Foucault valószínűleg legtermékenyebb gondolata, a gouvernementalité (a „kormányozhatóság”, ahogy fordítani szokták, sajnos egyáltalán nem adja ki e neologizmus tartalmát, amelyben a „mentalitás” van rájátszva a „kormányzati” kifejezésre) által kijelölt terepet a vezér diskurzusa valójában átmetszi, vagy legalábbis máshová helyezi el a hangsúlyokat. Tudnivaló, hogy a Mester legkésőbb a Territoire, sécurité, population óta egy addig jószerével észrevétlen fonálra fűzte fel a 17. századtól errefelé a Nyugaton tapasztalható politikai irányítás történetét. Ez teljesen szemben áll a domináció weberi, arendti stb. képével: alanya a populáció, és fegyvere a kezdeményezés, a befolyásolás, a terelgetve irányítás. Ennek elképesztően széles skálán mozgó következményeivel most nem tudunk foglalkozni (de eljön annak is az ideje). Cohennek tehát úgy kell megírnia a 20. század legsajátabb jelenségeként a vezetés és a főnök diszkurzusát, hogy tudnivalóan minden korábbit felülmúlóan jelentkeznek a gouverenementalitás diszpozitívjai. Minden e kettőnek az összekapcsolására szólít, a történeti mozgást nem lehet egyikre sem redukálni. El kell fogadnunk, hogy egyszerre jelent meg a scientific management és a leadership, bármilyen nehéz is ezt kezelni. Az egész korszak úgy bukkan fel, mint egy kolosszális multinacionális, gazdasági, organizációs, intellektuális, intézményes, kulturális és természetesen politikai erőfeszítés, hogy a « tömegek » engedelmességét elérjék a munkában, a háborúban, az osztályteremben, a politikában, a gyarmatokon, és folytathatnánk a sort.

A négy vizsgált nyelvterületen meghonosodott kifejezések számos fordítási nehézséget generálnak: rögtön itt van a « besoin de chef », a „vezér szükséglete”. A jelenség szimultaneitása lényeges, egyszerre mozog teljesen nemzeti keretben és transznacionális. Konjunktúrák szerint változik, és maga is konjunktúrát generál (itt ezen együttállás, a dolog artikulációja, kapcsolódásrendszere értendő, a francia „conjoncture” értelmében). 1890 és az első háború között tapasztalható leginkább e szükségletet. Le Bon-nál a vezetők szükségessége evidenciaként bukkan fel: „Les hommes en foule ne sauraient se passer de maître”. És ez végigkíséri a 20. századot nagymértékben formáló gondolkódok munkáit: Freudnál a vezető és az alávetés utáni vágy, Leninnél a Mit Tegyünk-ben, Franciaországban Fayolnál, Amerikában a leadership irodalma ebből a korszakból hatalmas, Németországban már az első háború előtt komoly a Führer-irodalom. De Gaulle a 20-as évek végén ír az autoritás hiányáról, az USA-ban pedig úgy érzékelik, mindenütt vezérekre van szükség, a bizniszben, a templomban, az oktatásban. Roosevelt az első elnök, aki leader-ként láttatja magát a nemzet előtt.

Mindenki azt mondja, a főnök mindig is létezett. Ennek ellenére a főnök utáni vágy minden alkalommal valamilyen aktuális, válaszra váró kérdéshez kapcsolódik, s ezen belül konstruálják meg a főnök/vezér alakját: egy sürgető kérdést egy új cselekvő bevonásával oldanak meg. A jelenség minden esteben konstitutív eleme saját kontextusának. Az autoritás válsága általános, minden szektorban megfogalmazódik – a téma kibomlását a kortársi események kapcsolataiban kell olvasni, amelyek ezeket alakítják és amiket ezek alakítanak: háború, család, oktatás, vállalt stb. E megnyilatkozások egésze „meggyőző képet alkot az aggodalomról, vagy nevezhetjük akár rögeszmének is, amelyet a legkülönfélébb orszgágokban és a legkülönbözőbb körökben egyaránt osztottak, olyan határozott helyi akcentusokkal, amelyek mind jelentéssel bírnak a történész számára. Olyan történelmi pillanatot rajzolnak ki, amelyben a társadalmi, nemzeti, technikai-vállaltvezetési problémák, a politikai és a morális problémák megoldása a vezér alakját ölti”.

Mindeddig ennek transznacionális kutatását nehezítette a szemenatikai sokféleség, amelynek a legyűrésére komparatív szemantikát kell kialakítani. A „commandement – leadership – Führung – rukovogysztvo” az alap, amelyet aztán szinte szerzőnként lehet és kell is cifrázni. Néhány probléma, csak hogy lássuk a nehézségeket: a „Führung” lehet „management” is, holott az amerikai angolban ez két világosan elkülönülő fogalom, a franciában nincs is hasonlóan elterjedt szó, mivel a „commandement” sokkal formálisabb vezetésre utal, mint az angol „leader”, orosz nyelvterületen pedig a „nacsalsztvo” a 30-as évektől követel helyet. Ahogy a különböző szövegekben konstruálódó fogalmakat nézzük, egész kis tájkép alakul, ahol világos kapcsolatok és kikerülhetetlen ellentétek tarkállanak.

Vegyük az autoritást. (Magyarra is nehezen fordul, lehet tekintély is, hatalom is). Igen különbözőképpen gondolják el kulturális kontextustól függően. Amerikában authority és leadership világosan elválik egymástól – leader-en azt értik, aki hat az emberekre, eléri a célokat, de inkább emocionális, nem tekintély. Merton is elválasztja a háború után, nála az autoritás a társadalmi pozícióból származik. A személy és a cím közötti ellentét a korszak lényege Cohen olvasatában. Franciaországban a „személyes autoritás” foglalja el a leadership helyét (Lyautey-nél), de például Le Bon-nál, aki mégiscsak az egyik legfontosabb szereplő a francia szcénán, személyes presztizsről van szó. Weber burokratikus és karizmatikus hatalomról beszél. A személy és a cím közötti polarizáció leképezi az egyén – struktúra vitát, ráadásul minden racionalizáció-történet, amivel a modernitást azonosítjuk, a személyes vezetés visszaszorulásáról beszél. A bürokráciának csak személytelen története lehet. Ennek ellenére a leadership semmi másról nem szól, mint a személyről: ennek a feszültségnek a története ez a könyv.

Cohen rengeteg idézettel dolgozik; egyrészt ezzel igyekszik visszaadni a 20. század elejének atmoszféráját, másrészt a módszer is megköveteli, hogy aprólékosan kövesse a fogalmak használatában bekövetkező változásokat, áthelyeződéseket, hogy a nyelvenként eltérő kontextus és rezonancia pontosan feltárható legyen. Természetesen nem követhetjük mindenhova: a kirajzolódó nagyobb tendenciákat azonban igyekszem megmutatni, az elméleti kérdéseket szintúgy.

 

A leadership kultúrája és a vezér alakjának felemelkedése

Kortársak és mai kutatók is egyetértenek abban, hogy a 19. század a régi hierarchiák felbomlásával megbillent: ezt halljuk Lyautay-tól 1891-ben, az egész diszkurzív masszának a legelején. Ez a tömegek kora, az új pártoké, akik igyekeznek megszervezni szavazóikat, a kommün tapasztalatáé, a tömeghadseregeké, az egyre nagyobb ipari létesítményeké, a tudománnyá váló menedzsment és szervezéstechnikáé. Hatalmas diszkurzív korpusz keletkezik, amely a vezetésről beszél – ezek teljes mértékben egymásba gabalyodnak, összefonódnak, a szerzők egymást idézik oda-vissza. A társadalomtudományok igen aktívan részt vesznek ebben a polimorf folyamatban, néhánynak, mint a „társadalmi” pszichológiának, ezzel az aggodalommal esik egybe teljes egészében a konstituálódása, de a szociológia ás az antropológiai alapkérdése szintén az autoritás. A társadalmi mozgalmakkal szemben előkerül a hierachikus hatalom újragondolásának igénye. A diskurzusból kirajzolódó kollektív „aggodalom” (a francia „préoccupation” aggodalom és törekvés egyszerre) Cohennél kiemelt fogalom: rávilágít arra, ahogy a szerzők megfogalmaznak egy kérdést a tervezett cselekvés mentén, és végig a cselekvés marad a célkeresztjükben. Az aggodalom tehát a valóságra irányuló figyelem modalitása, nem tudás, hanem egy eljövendő cselekvés irányát szabja meg. Maga is a diszkurzív gyakorlat egy formája, noha különbözik a cselekvés megtervezésétől. Mennyiben különbözik a hagyományos eszmetörténettől egy kollektív aggodalom vizsgálata? Arra kell figyelni, így Cohen, hogy miképpen fordul át gyakrolatba: fel kell tárnia a diszkurzivitás és a cselekedetek formái közötti kapcsolatokat. „Az irányítás, a tömegek, a vezér mint kollektív aggodalom bukkannak fel, mert a burjánzó diszkurzusok ezeket a fogalmakat a figyelem központjába emelik, ami lehetővé teszi, hogy egy teljesen új kultúra szövődjön, amelynek éppen az a jellegzetessége, hogy teljes egészében a cselekvés felé irányul”. A diszkurzív praxis (foucaulti) fogalma azért szerencsés, mert így elkerülhető, hogy a vizsgálódás csak a kijelentések tartományára vonatkozzon, másrészt a gyakorlatok közé tartozónak tekinti a diszkurzív megnyilatkozásokat is. A vezetés, vezér-lét tényleges gyakorlatait a második rész elemzi, ahol a diszkurzív praxis a megnevező instancia, amely segítségére van a gyakorlóknak hogy megértsék, mik is ők és mit is csinálnak – végső soron tehát ez is a gyakorlat része. Lássuk hát, mit lehet a diszkurzus szakadatlan mormogásából és locsogásából kihámozni!

Amerika

A „leadership” gyakorlatilag a 20. század elejéről származik, de valami hasonló, vagyis az irányítás, vezetés előkerül a megelőző század végén: az első, aki valami hasonlót keres, az maga W. Wilson, akésőbbi elnök, még az 1890-es években, amikor egyetemi előadásokat tart – a leader fejlődést elősegítő, irányban tartó vezető, világosan megkülönböztetve a főnöktől, aki nem feltétlenül leader. Aztán beindul a nagy szöveggenerátor. Az első, 1904-ből Termané (pszichológus, a IQ teszt egyik fejlesztője): már itt, mint később magyon sok, a témával foglalkozó könyvben a leadership teljesen természetes jelenségként tűnik fel, a létezésén nincs is mit magyarázni. Alapja Binet teóriája a befolyásolhatóságról (suggestibilité) és persze Tarde: a leadership a társadalmi lét legjelentősebb ténye, amely minden emberi viszonyban jelen van. Valaki vagy vezető vagy vezetett. Rögtön az elején a társadalomtudományos nemzetközi körforgás minősített estete: amerikai hivatkozik franciára, aki maga amerikaiaktól csen. Terman specifikusan azzal foglalkozik, hogy megmondja, kiből és hogyan lesz vezér, már gyerekkorban. Hosszú hagyományt nyit meg ezzel, a kísérleti pszichológia által mérhető tulajdonságok vizsgálatának hagyományát. Könyvek egész sora követi, másrészt mozgosító jellegű beszédek tömkelege. Előttünk áll a diskurzus ketős természete: egyrészről komoly társadalomtudományos törekvés, másrészről mozgósító irodalom. A későbbiekben a leadreship-et igyekeznek elválasztani a nagyságtól, elsősorban a hatékonyság vizsgálatával. A 20-as években Allport a vezetést face to face kapcsolatként, személyes társadalmi kontrollként írja le. Nem elvont hatalom kérdése a vezetés, hanem személyek közötti gyakorlati viszony.

Vegyünk föl egy másik fonalat. A vezér és a demokrácia közöti viszony tisztázása egyben arra is alkalom, hogy világossá váljék, milyen mélyen gyökerezik a vezér kérdése a korszakban. Hagyományosan a kettő kizárná egymást, mondhatnánk (noha éppen az utóbbi években lehet megint hallani autoriter demokráciáról, hogy illiberálisról ne is beszéljünk), ám a leadership diszkurzusa éppen azt mutatja, hogy mielőtt a nácizmus tapasztalata a teljes összeegyeztethetetlenséget húzta volna alá, Amerikában igen intenzíven gondolkodtak a kettő viszonyáról. Hogyan alkalmazkodjon a vezér hatalma a demokrácia, a képviselet formáihoz? Többféle attitűd van jelen, de a leadership diszkurzusa alapvetően a demokrácia védelmében bontakozott ki. A többség arról beszél, hogy el kell fogadtatni a leadershipet a demokráciával. Ez az érvelés középpontja: a demokratikus többség nem helyettesítheti sehogyan sem a vezetőt, mert az „természeti tény”, a képviselet ellenben „csak” kulturális. Amerika krédója abban áll, hogy a demokrácia képes felismerni a jó vezetőt. Wilson számára a jó vezető az, aki olvassa a köz gondolkodását, de távol áll tőle bármilyen populizmus. A háború elhozza az autokratikus és demokratikus vezető megkülönböztetését. Ez utóbbi nem saját céljai által motivált, a csoportjára figyel elsősorban. Az amerikai demokrácia legfontosabb feladatává válik a megfelelő vezető kiválasztása.

De ha kicsit ellépünk a politikától, akkor a következőt pillanthatjuk meg: az intézményesült hatalom másik formája, a modern iparvállalat zabolázhatatlanul fejlődik. Ez már a tudományos management korszaka, Taylor (1903) után a vállalatok újfajta hierarchiákat dogloznak ki és valósítanak meg az irányításban. Abszolút egy időben megy a kettő: a személyes vezetés kialakulása a leadreshippel és másik oldalról a tudományos, hierarchizált, bürokratizált vállalatirányítás. Ezek a változások egyre inkább zavarják azt „nagy elbeszélést”, amely Amerika történetét szabad és egyéni kezdeményezések történeteként láttatja, hiszen a leadership az amerikai történelem interpretációja is egyben. A management kultúrája viszont nem ellenséges a leadership eszméjével szemben. Follett-nél (a management egyik legfontosabb teoretikusa a 10-20-as években) a demokratikus leader eszméje eljut addig a fikcióig, hogy a főnök gyakorlatilag nem vezet, hanem egy csoportfolyamatot irányít. A legrealistább hangot Lipmann üti meg demokrácia és leadership viszonyáról. Úgy tartja, véget kell vetni annak a reprezentációnak, hogy a demokráciában a nép kormányoz. Időről időre szavaz, közben a vezetők kormányoznak. Nem alternatíva, hanem váltakozás.

A 30-as években egészen megváltozik a tájkép: az emelkedő diktatúrák a demokrácia csődjét jelentik. Erősebb vezetésre van szükség, de ez teljesen szembe van állítva a diktatúrával. A kulcs a vezetettek szabadsága lesz, amiről még egyáltalán nem beszéltek a 20-as években. Ahhoz, hogy megértsük a háború előtti korszak súlyosan antidemokratikus légkörét, meg kell ragadni a vezér körüli gondolkodás mélyülését, emelkedését a politika továbbá a cselekvés egészen más területein is, úgymint az iparban, a katonaságban vagy az oktatásban. A tekintély vezéren keresztüli elkeseredett hajszolása az egész korszak jelegzetessége, demokráciákban és diktatúrákban egyaránt, vagy a képviselet kiegészítéseként vagy helyette. Láttuk, Amerikában is újra meg újra megfogalmazzák a leadership szükségességét, mint a demokratikus berendezkedéssel kombinált tekintély lehetséges formáját.

 

Németországról azért kockázatos beszélni, mert nagy a veszélye, hogy Hitler teljesen magához ragadja a történetet, annyira hozzá kapcsolódik a vezér kultusza. Ezzel szemben Cohen hangsúlyozza, hogy a „vezér szükséglete” nem német történet, és Németországban sem csak Hitlerre redukálódik. Annyiban megegyezik a többivel, persze a német történelem sajátos felhangjaival (kései iparosodás, Weimar stb), hogy a diszkurzus a 20. század elejétől jelen van. Még a legnagyszerűbb elmék is, mint Elias, engedtek egy olyasfajta olvasatnak, hogy a németek különösen hajlanának az engedelmességre, az alávetés iránti vágy egyfajta diszpozíció volna. Csak úgy lehet kitörni a németek hosszú ideje tartó gyengeségéből, ha egy erős vezetőnek vetik alá magukat. Még ha ki is lehetne mutatni hosszú távon a jelenlétét, egy ilyen tendencia nehezen működtethet történeti kauzalitást, mondja Cohen, hiszen egyáltalán nem veszi tekintetbe az intellektuális ellenállást, továbbá német ügyet csinál belőle, holott a német „vezérszükséglet” teljes mértékben tempóban van az összes többivel, amelyeknek a felkutatására épül ez a könyv.

A „Führer”, a „führung” teljesen mindennapos kifejezések voltak a németben a nácik előtt, és hasonlóan intenzív viták voltak, mint bárhol másutt: a gazdaságban, a politikában, a katonaságnál és a társadalomtudományokban.A háború előtti vitákban a Führer tágabb fogalomként bukkan fel, mint az uralkodó, az autoritás hagyományos képviselője. A Kaiser elé is példának van állítva: a Führer a nemzet vezetője, egy személy, aki felismeri, meghatározza és megformálja a politikai célokat. Amikor a vilmosi Németország összeomlik, a Führer látványosan elválik az uralkodótól, innentől der Ruf nach dem Führer határozza meg a diszkurzust. A helyzetre a háború utolsó két évében pontosan illik Lefort leírása: a demokrácia olyan politikai rendszer, amelynek üres a középpontja, mert senki nem foglalja el azt. Előáll a vezér szükséglete. A kibontakozó vitáknak, Cohen nem győzi ismételni, semmi köze még a nemzetiszocializmushoz: ha van tétele a könyvnek, akkor az az, hogy a vezér keresése egy egész korszak jele, vagyis mindenütt hasonló viták vannak (ez volna az, amit néhányan manapság connected historynak neveznek, Subrahmanyam nyomán).

 

Mi a helyzet az iparban? A tudományos vállalatirányítás, a „Betriebsführung” megint nem a nemzetiszocialistáktól indul, de aztán ráteszik a kezüket. A háború után, a raciolnalizáció idején bukkan fel a „Menschenführung”, ekkortól a vezetés már nem csak szervezeti kérdéseket jelent, hanem előkerül az emberi erőforrások igazgatása is. Átszervezésekkel új hierachiákat alakítanak ki, átalakul a szelekció és a képzés, a vállalati szociálpolitika veszi át a korábbi paternalista ügyintézés helyét a társadalmi kérdések rendezésében. A központi figura a mérnök lesz, de menedzseri képességek már elégtelenek a vezetéshez, mert feladatának etikai és érzelmi vonzatai vannak. Példát kell adnia, legyen az emberek vezetője, dolgozzon köztük.

A 20-as években sorra alakulnak intellektuális szervezetek, tudományos formák a „vezér szükségletének” kielégítésére, és a róla szóló beszéd formalizálására. A Menschenführungtól a nácizmusba átvezető szervezetek közül a DINTA (Deutsches Institut für Arbeitsschulung,1925) az egyik legfontosabb: gyáriparosok finanszírozzák, pár hónapos képzéseket nyújt mérnökönek és válogatott munkásoknak. A vezetésre úgy tekintettek, mint a racionalizáció kulcsmomentumára (elemek: fordizmus, német szociológia és a gyárbeli közösség). A DINTA tevékenységének, kiválasztási rendszerének nagyon erősen szindikátus- és munkásmozgalom ellenes éle volt. Munkásoknak is szerveztek tanfolyamokat, ahol a munkás személyiségének formálása volt a fő feladat. A DINTA, és vezetője Arnhold korán csatlakozik a nemzetiszocialistákhoz.

Egy évvel a náci hatalomátvátel után megjelenik a munkát szabályozó új törvénykezés, amelyben megjelenik a Betriebgemeinschaft, a vállalati közösség. szó sem lehet semmilyen osztályharc. Jelentős fejlemény, hogy ez a közösség már nyitott minden állami beavatkozás előtt, mivel csak egyetlen szerve a Volk und Staat egységének. A doktrína szerint a vezető személye kettéválik, a Führer a közösséggel foglalkozik, a vállalatvezető pedig manageri tevékenységet folytat. A náci jelenlét a vállalatoknál a személyt, a vezetőt hangsúlyozza, aki példát ad, jelen van, közösséget alkot, rasszizmustól sem mentesen persze. A személynek tulajdonított fontosság még a modern iparszervezés alapját, a funkcionalitást is kikezdi – nem a tekintély és a felelősség szétszórásán, hanem pont a koncentrálásán alapul. A jelenség párhuzamba állítható a szovjet ipari szervezéssel, ott a nacsalnyikok jelentek meg, nagyjából szintén a 30-as években, tehát strukturálisan hasonló gondok merülnek fel a vállalatvezetés kapcsán ezekben a diktatúrákban. Az irányításban is abszolút a személyes jelenlétre épít a Betriebsführung: a vezetés misztériuma egyre inkább az adminisztrációval kerül szembe.

A politikai vezetéshez visszatérve: a nemzetiszocialista dominanciát megelőzően, noha Németországnak távolról sem voltak olyan demokratikus hagyományai, mint az USÁnak, itt is zajlottak viták demokráciáról és vezetésről. Weber vezérre alapuló demokráciája hosszú időre megahtározta a vitát. Hogyan kell kiválasztani a vezetőt (Führerauslese) – ez a Politika, mint hivatás nagy kérdése (1919). Mivel a német parlamenti rendszer képtelen vezéreket kinevelni (ami pedig elengedhetetlen a demokráciához, ahol a választási győzelmeket biztosító apparátus irányítása a feladata), az amerikaira hajazó, ám közvetlenül választott elnöki rendszer mellett érvel. A választás teljesen világos: vagy Führer lesz, vagy elhivatás nélküli szakpolitikusok. Különleges tulajdonságokkal bíró, karizmatikus vezetőnek kell lennie. Állásfoglalása abszolút párhuzamba állítható a teljesen kortárs amerikai és francia vitákkal. Weber nagysága a fogalomteremtésben jön elő: a karizma, az uralom szociológiájának egyik alapeleme, eredetét tekintve egyszerre tartozik a személyhez (tehát inkorporált), és a környezet által neki tulajdonított minőség, és így felértékelődik az apparátus, aki előállítja. A kijelölés aktusától fogva csak a személy számít: a vezető követése az egyetlen cél, a politikai program teljes mértékben háttérbe szorul.

Weberé a vezér-irodalom egyik alapvető könyve, amelyet Cohen másik három mellé helyez: Le Bon, Lenin, és Chester Barnard (The Functions of the Executive, 1938). Egyik sem közvetlenül a vezérrel foglalkozik, mégis mindegyik a vezér alakjának sajátos képét adja, amely mélyen gyökerezik a megfogalmazó ország kultúrájában, sajátlagosan valamilyen diszciplínához tartozik, intenzív nemzetközi körforgásba kerül, és komoly reputáció övezi. Weber könyvének jelentősége bban áll, hogy azonosít egy modern jelenséget, méghozzá a személy és a szervezet szembeállításával összekapcsolásuk módjára világít rá: a modernitás nem csupán racionalizáció, szervezet, funkció, hanem – persze feszültségekkel terhesen – a személy, a „személysiég” felértékelése.

A demokrácia és a vezér viszonya más szerzőket is fogalkoztat végig a húszas években: Cohen még kitér Geyerre, egy szocialista értelmiségire, aki szintén a rendszer és személy ellentétéből indulva jut el a vezérhez. Felbukkan még Julius Binder, a nácik későbbi nagy jogásza, egy 1929-es könyvével. Nála a vezér ideája már teljes egészében Hitlerre van kijátszva, a vezér és a német rassz egyéségről beszél. A húszas évek végére a politika horizontja a vezér lesz, a német demokrácia gyengének bizonyul vele szemben. Vezér és parlamentarizmus összeegyeztetése képtelenségnek látszik ebben a pillanatban. Cohen hosszasan elemzi a Führertum jelentését, Carl Schmitt hozzájárulását a vezér jelenségének elfogadásához, ahol külön hangsúlyozza, hogy minden Schmittre koncentráló elemzés részleges és redukált marad, ha nem vet számot azzal a transznacionális jelenséggel, amelyről éppen ez a könyv szól. Fontosnak tartom még a karizma kialakításáról mondottakat. Ebben az esetben a szociológiai interpretáció majdnem egyidejű a jelenséggel – az 1926-os bambergi náci gyűlés mintha a weberi karizmatikus vezető kiválasztási folyamatának volna az illusztrációja. Cohen a karizmát, Neumann nyomán, sokkal inkább mint hatalmi technikát tekinti elemzendőnek, olyan konstrukciónak, amelynek több szerzője van – mindenki részt vesz ebben a kollektív fabrikálásban (vö. ehhez B. Baczko), a tömegkultúra alkotói éppúgy, mint maga a karizmával felruházott személy.

 

Franciaországban a 19. század végétől érezhető kollektív aggodalom az irányítás, a tekintély és a vezérnek biztosított hely tekintetében. Az 1890-es éveket gazdasági fellendülés és ezzel együtt a munkástömegek megjelenése jellemzi. Az 1871-es vereség után általános hadkötelezettséget vezetnek be, erősen megemelik a keretszámokat. A tisztek soha nem látott tömeggel szembesülnek. Tisztán kivehető a társadalmi reform iránti igény az egész periódus törvénykezésében: számos, a munkára és a társadalmi egyeztetésre vonatkozó törvény születik ekkor. Az egész korszakra hatással van a Rerum Novarum.

Konceptuálisan két szöveg van teritéken, Lyautey és Le Bon. Mindkettő arra fut ki, hogy a társadalmi reformnak a hierarchia és a hatalom intézményeinek megerősítésén keresztül kell zajlania. Megváltozik a szótár, amivel gondolkodnak, és végső soron cselekszenek: a „rôle social”, a „társadalmi szerep”, ez az a szóösszetétel, amely innentől viszi a vitát, évtizedekre ad muníciót a közbeszédnek. A megalapozó szöveget Lyautey, a későbbi marsall (egyike az utolsóknak Franciaországban), a nagy „kolonizátor”, még fiatal tisztként írta 1891-ben a Revue des Deux Mondes-ban, Le rôle social de l'officier címen. Az első háborúig nagyjából kétszáz cikkből álló corpus vitatja a „társadalmi szerepet”, a diszkurzus a mérnökkel teljesedik ki (Cheysson, Le rôle social de l'ingénieur, 1911-ben).

Lyautay teljesen világosan érzékeli a konjunktúrát, mint írja, ipari és gazdasági forradalomban élünk, a hároméves katonaság szerepe a társadalmi pacifikálás: a társadalmi osztályok között felhalmozódott gyűlöletet leszerelve „kéz a kézben induljunk el a társadalmi fejlődés széles és nemes súgárútján”. A kapitány szövege messze túlmutat saját magán, hiszen a „cselekvés egész rendszerét találja ki ezzel, amelyet bármely más, tekintéllyel bíró hivatás is a magáévá tehet”. Technikai és társadalmi össze kell hogy kapcsolódjon, a társadalmi szerep integrálódik a foglalkozásbeli kompetenciák és a technikai tudás közé. És ez nem minden, mert Lyautey azonosítja is azt a szintet a hierarchiában, ahol ennek be kell következnie: ott, ahol még közvetelen kontakt van vezető és vezetett között, vagyis a seregeben a vezénylő tisztek, a századosok, hadnagyok szintjén. És minden bizonnyal ezért tudott olyan nagy szerepre szert tenni az iparvállalatok világában is, ahol ennek a szintenek pontosan a mérnökök felelnek meg.

A seregben az évtizedes viták során inkább az újítók kerülnek túlsúlyba, akik sokkal modernebb viszonyt szorgalmaztak tisztek és sorkatonák között. Változtatni kell vezénylés alapján, nem lehet többé a represszióra alapozni, a tekintéllyel kell felváltani. A szemléleti váltásban három tényező játszott szerepet: átalakult a hadviselés jellege; német példára a kezdeményezés decentralizálása a katonai irányításban; felismerték, a vezénylettek polgártársak.

 

A társadalmi szerep kérdésétől indulva a vezetés mikéntjéről bontakozott ki vita a vállalatirányítás világában is : ez francia területen a „conduite des hommes” fogalmának használatát hozta. Az alapvetés elég hasonló, mint a tisztek esetében: túl kell lépni a technikai szerepen a mérnököknek is, társadalmi és morális tevékenységet kell végezniük. Egy híres Elzászi iparmágnás, Dollfus szerint: „A gyárosnak nem csak fizetést kell adnia az embereknek, fizikai és morális állapotukkal is foglalkoznia kell”. Az alapvető aggodalom: nyugalmat és békét kell teremteni a műhelyben. A mérnök társadalmi szerepéről a legfontosabb javaslatok Cheysson-tól jönnek, rá márcsak pozíciója miatt is (az Ecole des Mines igazgatója volt) hallgattak rá a francia vállalatvezetők. Úgy vélte, a vezetésnek saját technikája van, ami megtanulható, tehát kilépett a született vezér elképzeléséből. Fontos vonulata ennek az irodalomnak, hogy aki mást akar vezetni, annak először maga felé kell fordulnia, magát kell tökéletesítenie. Ez egy önmagaság-technika, ahogy Foucault mondaná, saját magunk vezetésének tudománya. A példamutatás a tekintély elsődleges eleme.

 

A korszak a taylorizmus megjelenésének is tanúja Franciaországban. A munkaszerződések átalakulásával párhuzamosan a vállalatokon belül a hierarchikus viszony kerül előtérbe az egyszerű parancsolás helyett, a taylori munkaszervezés pedig már jóval kevesebb lehetőséget hagy a munkásoknak, a művezetőknek az önálló döntésekre. A mérnököknek le kell ereszkedniük a szerelőcsarnokokba, a munkások közé, hogy a munkaszervezés problémáit konkrétan megoldják. A „planning departement”-ek felállítása egyben a munkások megmaradt autonómiájának végét is jelenti (korábban jellemzően egy feladatra felvett munkáscsapatok maguk osztották be az idejüket). A kényszerítésnek, a nyers erő uralmának véget kell vetni, helyette az ész uralkodjon. A taylorizmus egyszerre felügyeleti (diszciplínáris) irányítási (gouvernementális) újítás, új hierarchikus elrendeződés mellett, ahol mindenkinek szakértők által jól meghatározott helye van a termelésben (megjegyzendő, hogy Franciaországban igen kevés a taylorizált üzem az I. vh végéig). A második iparosodás általában is az emberi munka még határozottabb alárendelését hozza magával – a hangsúly a folyamatosságra, a gépek autoritására kerül.

Noha mindkét területnek megvannak a saját kötöttségei, látszik hogy miben egyeznek meg: felismerik a polgártársat a munkásban és a katonában. Jogai vannak, aktív és képes a tiltakozásra. Ezért máshogy is kell vezetni, nem lehet pusztán erőszakkal. És hogy milyen is legyen az új irányítás, abban az új társadalomtudományok, az „embertudományok”, ahogy Franciországban szeretik mondani, elsősorban a születő pszichológia, aktívan részt vesznek.

Tarde és Binet, mindketten ott állnak annak az új tudománynak a bölcsőjénél, amit társadalompszichológiának neveznek. Tarde az utánzásban látja a társadalmi élet elsődleges mozgatóját, az emberiség története megegyezik az irányítás történetével. Egy jelentős vezető ellenállhatatlan hatással van az emberekre. Tarde nem a tömegekről beszél, mint Le Bon, hanem a közönségről, a véleményről, és a befolyásolás technikáiról. Elsősorban angol területen tekintik a diszicplina alapítójának, igen szoros szálak fűzik a Chicago-i iskolához, Binet szintén amerikai karrierjéről pedig már tettünk említést.

Legnagyobb hatása mégis Le Bon-nak volt, A tömegek lélektanával (1895). Magát a szerzőt (e könyvén kívül) szinte elfeledtük, holott őrületes polihisztor volt, a századfordulón kevés nála jelentősebb intellektust tartottak számon, Freudtól Einsteinen át Churchillig számos nagy elme csodálta munkáit. Nála a tömeg elsősorban negativitás. A tömegben megszűnik az individum, ellenben kialakul egy kollektív tudat. Noha transzhistorikus jelenségnek tekinti, diagnózisában az 1890-as évek munkástömegei jelentik a referenciát, általában minden tömeg az elitek megbotránzkozását váltja ki. Terve nem csupán tudományos, közvetlenül szeretné kialakítani a tömegek befolyásolásának módját. A tömegeknek vezető kell, és ő ennek a technikáját és egyben szótárát nyújtja, elsősorban politikusoknak. A vezetőnek befolyásolnia kell a tömegeket, a szavak mesterének kell lennie, ám semmilyen világosság az érvelésben nem fontos, sőt, maga az érvelés sem, mert a tömeghez képekben kell beszélni – ezek Le Bon útmutatásai.

Le Bon igen erőteljes lökést adott a „vezér” kifejezés szekularizációjának és általánosodásának, hiszen soha korábban ilyen kiterjedése nem volt. A 20. század elejére a hierarchikus hatalom úgy rajzolódik ki, mint „főnökök láncolta”, lefele a miniszterektől. Le Bon nem adott szigorú meghatározást a főnökre, mivel elsősorban nem a szervezett tömegről beszélt, ahol jelen van a vezér, inkább hetergonén tömegekről. Végig használja a „chef” és „meneur” kifejezést is, ez utóbbiról adott leírásban valószínűleg igen kevesen ismertek magukra szívesen: a „meneur” ugyanis alulról jön, a cselekvés embere, nem a gondolkodásé, kvázi összekeveredik az agitátor alakjával.

A le bon-i „főnök”, éppen mivel nincs definiálva, sok mindenre használható: és azonnal közvetlen kutatások, gondolkdás tárgyává is válik. Erre a legjobb példa Fayol, a francia manager-tudomány megteremtője, akinek személyes irattárából kiderül, hogyan formálódott az a gondolkodás, amely végül az 1916-os Administration-hoz vezetett. Alapkönyv nála Le Bon, és hatlmas katalizátor, de soha nem beszél se tömegről, se meneur-ről, hiszen az eleve szervezetebb vállaltirányítási diskurzus az övé. Fayol évtizedeket gondolkodik azon, hogy milyen vonásai vannak a jó főnöknek: gyakorlatilag a főnök transzektoriális, általános leírását adja.

Összegezve: ipari és katonai körökben valódi lebon-i recepcióról beszélhetünk: a könyv hatására mindenki munkához lát és erősen hozzájárul egy korábban nem létező diszkurzív univerzum formálódásához. Attól a pillanattól fogva, hogy a „chef” kialakul, a vezér kérdése válik a megoldássá a tekintély válságára. Amikorra a gouvernementalité kimerítette a lehetőségeit, megindult a leader és a chef, párhuzamosan a management és az organizáció diskurzusával. Le Bon-nal történik meg a „chef”, a „főnök” szekularizációja: azzal, hogy elérhető lett ez a cím, vágyott pozíció lett, nagyrészt megoldódott a régi hierachiák összeomlásával keletkezett, a 19. századot fogva tartó aggodalom. A személyiség „minősége” válik döntővé, nem a születés és nem a gazdagság. Ennek a minőségnek a felismerése követeli meg a megfelelő pszichológia kialakítását.

 

Az eddig áttekintett írások rendre úgy tárgyalják, mintha az irányítás steril, semmitől nem zavart környezetben zajlana: a tekintély találkozik a docilitással, vertikálisan teljesen áthatolható közegben. A 20-as évektől Follett kutatásaiban felbukkan a multiple leadership, ahol már hatalmi konfliktusok is feltételezve vannak: a felsővezetők állandóan konfliktusba keverednek a szakértőkkel, a szakszervezetisekkkel és mindenféle ellenálló alakkal. Később a munkaszociológia is innen indul. Alapja a formális és a folyamatosan újratermelődő informális tekintélyek közötti konfliktus. Cohen – először elhagyva a diskurzusok terepét – az 1899-es Le Creusot-i sztrájkok elemzésével mutat rá arra, hogy az autoritás nem más, mint két vihar közötti szélcsend, amelyben munkásvezetők, mérnökök, gyáregység-vezetők, maga Schneider (ez az igen paternalista vezető, aki mindazonáltal Franciaország legnagyobb, és stratégialiga is kiemelt fontosságú üzemét tuljadonolta), továbbá párizsi militáns politikus és kormánymegbízottak bukkannak fel a tekintélyért folytatott harcban. Sokkal horizontálisabb, a különböző tekintélyek/hatalmak szakadatlan összeütközésének és megegyezésének folyamata az irányítás. Ez lényegében mind Weber, mind Arendt és Kojève autoritás-koncepciójával ellentétes.

 

 

Franciaország 2. A vezér alakja

A vezér arcképére folyamatosan kerülnek fel a vonások.

Közvetlenül a háború után: hogyan lehet a fegyelmet fenntartani egy olyan helyzetben, ahol nagy tömegek állnak ki a jogaikért, a frontokról hazatérőket sokkal nehezebb irányítani, mint korábban, a munkásmozgalmak a zeniten, a szovjet példa pedig a horizonton? Ebben a közegben dolgozták ki a „vezér alakját” (la figure du chef), amely a háború előtt még nem volt benne a közbeszédben, most viszont életet kell lehelni ebbe az alakba. A terv explicit és jól azonosítható, ráadásul széles körben érzékelhető. (Wilbois és Vanuxem azzal kezdik 1919-es könyvőket, hogy a „vezérek fiziognómiájának felvázolása” a céljuk). A vezér – maga a modernitás: mint társadalmi figura ennek egy igen fontos összetevője, korábban sem létezett, és lehet hogy később sem fog (már most sem nagyon létezik). Abban a pillanatban, amikor a főnök sajátos figuráját kitalálják, maga a figura kifejezés társadalmi funkciója is megerősödik: egy emberi típus, új kategória, új eszköz a társadalom elgondolására – az intézmények, a struktúrák, a szervezetek működési logikájának megújítására. Nagyon hosszú folyamat, amelyben négy szerzőt, négy pillanatot emel ki Cohen: Vanuxem, Courau, Wilbois, Lahy, szociológusok, pszichológusok mérnökök. De a húszas harmincas évek irodalma is tele van a vezér alakjával, elég csak Sartre, Egy vezér gyermekkora.

Fontos a népszerű irodalom vonulta is: 1921-ben jelenik meg a „Deviens un chef!” (Legyél te is vezér!), s ezt egészen a hatvanas évekig kiadják újra meg újra, szintén 1921-ben jelenik meg az „Une ecole de chefs” (Vezérek iskolája), Paul Doncoeur jezsuita atyától. „A társadalomnak nem egyetlen vezérre van szüksége, hanem vezérek sokaságára, minden területen”- olvashatjuk ebben: szerény mértékben mindenkiből vezér és főnök lehet.

Az egész időszakban a legfontosabb munka a vezér alakjának kidolgozásában mégiscsak Fayolé, 1916, Admininstration industrielle et générale. Fayol összegyűjti, milyen a jó főnök vezetési gyakorlata, milyen kvalitásai vannak, milyen elvek szerint jár el. Komplex figura rajzolódik ki, de az elsődleges a felelősségérzet.

A háború után eljön az ideje az igazi intézményesülésnek is, Wilbois vezetésével létrehoznak egy igazi vezérképző főiskolát, ahol esti kurzusokat adnak vezetőknek, fayoli alapokon, erős szociológiai oktatással. A közbeszéd „elvezéresedése” mindenütt tetten érhető, és olyan intézményes formákra is kiterjed, mint páldául a cserkészet. De beszivárog mindenhova, egész intézmények definiálják újra magukat a „vezér” fogalmával (Ecole polytechnique).

Az 1930-as évekre már jócskán előrehaladt a vezér alakjának konstrukciója, s ennek Franciaországban komoly koloniális dimenziója van. A példa Lyautey, a chef par excellence. A gyarmatokon aztán végképp nem adminisztrációról van szó, hanem igazi irányításról, amelyre igazi chef kell, ez a személyes tekintély helye. Másrészről pedig helyi vezetőknek maguk mögött kell hagyniuk feudális szokásaikat, hogy funkcionáriusokkák legyenek – ők a köztes vezetők, aki két nyelv határán állva közvetítenek.

És mivel a vezér már általánosodik, kell a „nagy vezér” – a király hiányzó teste a demokráciában – ennek a modellje a háború utáni Franciaországban természetesen Foch marsall. A „nagy vezérnek” egyáltalán nincs funkciója, szükségszerűen sokkal szélesebb a horizontja, minthogy egy funkcióval le lehetne írni. Hasonlóképpen, a nagy ipari vezető nem csak a vállalatra figyel, hanem kifelé is. Mindenki arról panaszkodik, hogy a nagy vezető igen ritka, de természetesen nem lehet pontos meghatározást adni róla. A vezérek kora ez tehát, ahol a háború után demobilizált tömegek irányítására olyan figurát kell létrehozni, amely morálisan és intellektuálisan is elfogdahatóvá teszi az alárendelődést. Közvetítő a tömegek és az anonim gazdasági és politikai intézményrendszer között. De mindig marad benne valami misztikus, egy különleges lény, szinte félisten - soha nem lehet egyetlen figurában egyesíteni.

„A figura egy kollektív szerzemény, végleges alakja nem volt előre látható. De mindenki akarta, mint valami támasztékot a társadalom és különböző egységeinek felépítéséhez és értelmezéséhez. Egy társadalmi típusban konkretizálja a „vezér szükségleteként” megfogalmazott aggodalmakat” - írja Cohen. A diskurzusok hatnak, iszonyatos realitásuk van.

De kultuszról van-e itt szó? Teljességgel elégtelennek tartja ezt a fogalmat Cohen: sokkal fontosabb azonosítani manifesztációit, azokat az irányítási formákat, amelyeket jelent. Miért kell ebben a pillanatban a vezér alakjában újraértelmezni az adminisztrátor vagy az igazgató feladatát? Olyan munkával van itt dolgunk, amelyet több társadalmi csoport vezet a tömegek kontrolálásának módjaiért. Azonkívül hátterében egy társadalomkoncepció rejlik – vagyis a vezér kultuszát elsősorban mint a vezér alakjának a kultuszát kell érteni. Cohen a szerep-alapú értelmezéseket is elutasítja, nem egy maszkról van szó, mivel a vezér alakja a személy önmagán végzett munkáját feltételezi. Nincs mögötte egy „valódi” én, amit ez elfedne. Vezérnek lenni, ez a személy igazságának egy része, összetett, sokrétű igazságé.

 

Lesz folytatás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://idogep.blog.hu/api/trackback/id/tr557265339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.