Időgép

Jelentések a történelem szerelőcsarnokából

Mit adott nekünk a ferences közgazdaságtan? (II)

2015. február 09. 16:35 - gézagyerek

Todeschini, Giacomo: Richesse franciscaine. De la pauvreté volontaire à la société de marché, Verdier, 2008 (eredetileg Ricchezza francescana. Dalla povertà volontaria alla società di mercato, Il Mulino, 2004).

 

A választott szegénység tehát a társadalmi és természeti világ olyasfajta megfigyeléséhez vezet, amely különös tekintettel van a dolgok lehetséges használatára. A gazdasági javak relatív hasznosságát még élesebben alá kellett húzni az 1270 és 90 közötti, a ferencesek pauper identitásáról az Egyházon belül folyó vitákban. A ferenceseknek – akik mintegy rajta tartották a kezüket az ütőreken, és mindenütt jelen voltak, ahol a városi és kereskedelmi forradalom zajlott – sokkal közvetlenebb, részletekbe menőbb tudása volt a konkrét gazdasági viselkedésekről, mint az egyházfiak nagy részének. A korabeli egyházi gondolkodás a világi személyek gazdagságáról meglehetősen elvont, jogi és penitenciális jellegű volt. Aquinoi Tamás Summájában is így tárgyalja a hitel és az uzsora kérdését. A ferencesek gyökeresen más perspektívából szemlélték az ügyet. A gazdasági viszonyok megértése náluk szorosan kapcsolódott azokhoz a feszültségekhez, konfliktusokhoz, amelyek megtelepedésüket kísérték egy adott városban, és a gazdasági gyakorlathoz, amelyhez képest ők a példaszerű szegénység modelljét adták.

Ennek a dolgokhoz, a szingularitásokhoz ragaszkodó gondolkodásnak volt a jeles képviselője Petrus Olivi, a languedoc-i ferences. Nagyon közelről, igen aprólékosan tanulmányozza azokat a normákat, amelyek lehetővé teszik a ferencesek szegénységét (erre igencsak szüksége volt, mert egyházi perbe fogták 1283 és 87 között, a vád „szélsőséges pauperizmus” volt). Ekkor Languedoc igen pezsgő gazdasági életnek örvendett, ahol a piacon keresztények, zsidó kereskedők és eretnekek (katharok stb.) üzleteltek egymással. A laikusok gazdasági élete iránti érdeklődését az a mindennapi tapasztalat adta, amelyre a narbonne-i és montpellier-i kereskedőkkel találkozva tett szert. Meghatározni a tárgyak árát, olyan szabályok szerint, amelyek azt morálisan elfogadhatóvá teszik mindazok számára, akik a piac közösségéhez tartoztak, amennyiben ez egy civil közösséget alkot – ez volt az elmélkedés célja.

Mennyiben specifikusan ferences az, ahogy Olivi gondolkodik? - merülhet fel jogosan a kérdés. Kiindulópontul a priváció, a ferenci regulák jogi kommentárjaiból származó fogalom szolgál, állítja Todeschini. Teológiai munkájában, a Kérdések az evangéliumi tökéletesedésről, a kilencedik kérdésben úgy jelenik meg a szegénység, mint ideális és fundamentálisan keresztény gazdasági módozat, és ez alapján vizsgálja a szükséges és a felesleges tárgyakat, és úgy határozza meg az önkéntes szegénységet, mint a dolgok specifikus hasznosságának ismeretén alapuló használatuk technikáját. Az elemzés a dolgok konkrét hasznosságától indul, ám figyelembe veszi azt is, hogy ki használja és milyen időtartamban őket. Vagyis a szegénység és a gazdagság mint két társadalmi „stílus” kerül elő, és a kérdés az, hogy a különböző javak milyen mértékben járulnak hozzá ezek konkretizálásához. A dolgok hasznossága közvetlenül kapcsolódik azoknak a csoportoknak a politikai jelentéséhez, akik fogyasztják azokat. A dolgok értékének a paradigmája a szükség, ez viszont egy választás – itt a szegénység választásának – következménye: teljesen világosak a ferences alapok. A pénz használatára ekkor még nem talál megoldást. Később úgy gyűri le ezt az akadályt, hogy kimutatja, lehet anélkül is használni a pénzt, hogy birtokolnánk. Eszközként működik a szükségletek kielégítésére abban az esetben, ha a „baráti társaság” (akik gondoskodnak a ferencesek szükségleteiről) hiányozna. A pénz tisztán funkcionális, minden értéket nélkülöz. Értelmetlen és perverz dolog tehát kisajátítatni. Viszont legitim a használata, ha a mögötte álló dolgok használati értékét nem veszítjük szem elől.

Az a disszimulációs technika, amelyhez végső soron a ferncesek folyamodtak (vagyis: a Rend spirituális barátai a valódi birtokosai a javaknak, és a barátok csak használják azokat) Olivit is arra indítja, hogy a tulajdonlás és a használat különbségéről elmélkedjen. Végső soron Olivi azt sugallja, hogy azok is, akik nem a ferenci utat választják, hozzá tudnak járulni az eszményi keresztény társadalom építéséhez, úgy hogy azok maradnak amik: kereskedők, földtulajdonosok, érsekek. A pénz különös természete, amellyel képes reprezentálni az értéket, és ahogy azt „szállíthatóvá” teszi, ez engedi meg, hogy a kereskedők valamiképpen hasonlatosak legyenek Krisztus szegényeihez. A pénz társadalmi fontossága nem abban áll, hogy felhalmozható, hanem abban, hogy a dolgok értékét meg lehet állapítani vele. És mivel a dolgok értéke változó és fluktuáló, hiszen a szükségletek is változnak, a pénz ennélfogva érzékelhetővé teszi ezt az állandó változást, elsősorban azoknak, akik nem tudják azt intellektuálisan felfogni. A pénz lehetővé teszi a szükségletek mérését. És éppúgy, ahogy a szegénységnek a ferencesek a professzionális képviselői, úgy a gazdagságot, a pénzt és a piacot is profiknak kell igazgatniuk. A pénz társadalmilag pozitív jelentése a ferencesek számára attól függ, hogy a kereskedők mozgásban tudják-e tartani, felhalmozás nélkül.

 

A ferencesek gazdasági gondolkodásának hátterét a gazdaság és a hit professzionális szereplőinek szoros együttműködése adta. Az egyház felé áramló gazdagság és ennek kezelése által (egyrészt adminisztrálni kellett, másrész „apostoli” módon felhasználni), másrészt a még teljesen szabályozatlan üzleti világ által felvetett problémák az egyének társadalmi értékének meghatározása felé vezetett. Ez a lépés elkerülhetetlenül, logikailag kapcsolódott a szükséges javak relatív értékének elképzeléséhez.

Mivel együtt dolgoztak a keresztény civitas építésén, meg kellett vizsgálni a különböző foglalkozások „értékét” úgymond: melyek a konstitutív elemei az emeberek társadalmi értékének? Ekkor kezdett Olivi és Duns Scotus a munka értékéről beszélni, végig szem előtt tartva a ferences szegénységet, mint az értékelés kritériumát. Ebben a kontextusban a ferences testvérek szegénysége olyan ritka erényként tűnik fel, amely különlegessé teszi őket, és egyben értékessé. Szegénységük az egyház felé áramló javak a közösségre nézve hasznos felhasználásához vezetnek. De a 13. század vége felé egy másik elv is felbukkan: a szegénység értékelésének szubjektivitása. A szegénység választásának jelentősége és értéke körülményektől függ, esetenként lehet csak meghatározni, mondja Olivi (a dolgok értékének a meghatározása nem lehet objektív és abszolút). A dolgok értéke volatilitásának fogalma bukkan itt fel, s ez egyszerre a városi piacok megfigyelésének és a szegény életet jellemző konkrét helyzetek vizsgálatából ered. A társadalmat alkotó emberek munkájának értékét annak ritkaságával kezdik összefüggésbe hozni, aminek ára és megbecsültsége van.

Egy másik jelentős, a gazdaság egészének működését befolyásoló kéréds volt a kölcsönszerződéseké. Az 1270-es években doktrinális szinten lezajlott vitákból kristályosodott ki egy koncepció: a kérdés az volt, eladhatja-e az egyház a különböző jövedelmeit? Ezt valahogy meg kellett különböztetni az egyszerű uzsorás pénzkölcsönzéstől. Olivi a „pénzre való jog” fogalmával operál, és úgy találja, egy bevétel jogát már el lehet adni. A pénzt, ahogy az a maga materialitásában megjelenik, nem kell összekeverni az intézmények pénzével, amit a járadékok csak láthatóvá, megfoghatóvá tesznek. A közintézmények pénze egy területi egység irányításából származó jognak a megnyilvánulása: az institucionális pénz úgymond tekintélyesebb volt, mint az egyszerű, és hitelügyletekre is lehet használni.

Abban a leírásban, amit a piacról és a cseréről ad, ezek társadalmi valóságként tűnnek fel, vagyis olyan eszközöknek, amelyekkel a laikusok egy keresztény társadalom felépítéséhez hozzájárulhatnak. Közös (publikus) és intézményes egyszerre, s ehhez a következtetéshez éppen az intézményes pénz vezette el Olivit. Az egyének, a munka, az árucikkek értéke mind-mind azok közös, intézményes, civil jelentőségétől függ. A dolgok értéke nem valamilyen abszolútum, hanem egy közösségen belüli konvencó kérdése, éppúgy, mint a különböző hivatásoké. A laikus közösség (és ez a ferencesek számára egyet jelentett a valódi keresztény közösséggel) értékelő képességének legitimitása alapján a szegénység evangéliumi hivatásosai fogják pontosítani a dolgok és a mesterségek civil és gazdasági jelentőségét.

Vajon miben áll ez a közös értékelés, a ritkaság – drágaság viszony ismeretében? A piac társadalma kollektív szubjektum, amely képes arra, hogy meghatározza mit tekint hasznosnak. És akik ezt az értékelést végzik, azok pontosan a kereskedők, az értékek és az árak közötti titokzatos viszony ismerői. A kereskedők hasznának jogosságát is innen vezetik le – ők azok, akik megtanítják a többieknek, hogy minek mi is az ára, pedagógiai funkciójuk van mintegy. Itt újból tetten érhető gondolkodásának ferences jellege: a tökéletesedés és az üdvözülés kulcsa abban a képességben rejlik, hogy kiegyensúlyozza az értékeket és felbecsülje a szükségleteket.

 A ferences közgazdasági gondolkodásban éppen a megbízhatóság, a közösség általi elismerés teszi a kereskedőt kereskedővé, és különbözteti meg az uzsorástól és a szélhámostól. Az uzsorás a par excellence idegen, míg a kereskedő a városi jólét mérnöke. A ferencesek tehát nem magában a pénzben vagy a bizonyos szerződési feltételekben látják a problémát, hanem a gazdasági viselkedések jelentéséről kialakuló egyezség számít nekik. Mi engedi meg azt, hogy a kölcsönző mégiscsak több pénzt kapjon vissza, köszönet címmel? Mi különbözteti meg ezt az uzsorától? A közösség beléjük vetett bizalma és a köz számára való hasznosságuk az, ami ezt megengedi, hangzik a válasz. Pénzüket termékeny, produktív tőkének tekinti a közösség. A ferences gondolkodók között is komoly ellentétek vannak a választott szegénység gyakorlati megvalósításának kérdésében (Olivi a legkeményebben szegény), de mindannyian megegyeznek a kereskedők fontosságában. A laikus életben éppen a kereskedőket tekintették magukhoz hasonlatosnak – egy olyan közösséghez tartoztak, amelynek a tagjai nem felhalmoznak, hanem szétosztanak, éppen azáltal, hogy folyamatosan forgatják a pénzt, nem hagyják parlagon pihenni. A kereskedők hasznának csökkenése az egész társadalmat gyengíti (olyannyira talapkövévé tették ezt a civil társadalom működésének, hogy a francia király gazdaságpolitikájának gyengeségeként jelölték meg, hogy képtelen a kereskedőknek tartozókat fizetésre szorítani).

Tehát a 14. századi ferences gondolkodás kidolgozza a pénz és a csere szakemebereinek professzionális identitását, a pénz olyan reprezentációjával együtt, amely túllép annak szigorúan materiális dimenzióján. A gazdagságnak ez a globális víziója a társadalmi életet viselkedések olyan együtteseként látja, amelyek nincsnek ellentmondásban az etikus vagy vallásos viselkedéssel. Az Állam és a köz dolgai összefonódnak Krisztus javaival. A kereskedő figurája nem merül ki a racionális gazdaságra való képességben, a civil közösség kohézióját és hatékonyságát is rajtuk lehet mérni. Nem véletlen, hogy a 13-14. században számtalan kereskedő integrálódik valamiképpen a ferencesek kisebb rendjeibe (elsősorban a világi Harmadik rendbe), vagy ferences testvérületekbe (confraternitas – a kora-újkor virágzó testvérületi kultúrája egyébként is mintha a ferences ideálok megvalósulása felé mutatna). E jelenség mögött nem lelkiismereti okokat, sem valami hirtelen jött megtérést kell létnunk, hanem összhangot egy konkrét evangelizációs logika (a testvéreké) és a kereskedők szerveződésének gyakorlata között, amely a vallásos „erényben” a hosszú távú hatékonyság és gazdagság elvét találta meg. Nem csoda így hát, ha a francia és olasz városokban a harmadrend tagjaira bíznak számtalan fontos városi funkciót a 14. század folyamán. A ferencesek szemében pedig éppen az állandó kockázat, aminek a kereskedők ki voltak téve (és ami egyszerre tette őket gazdaggá és szegénnyé), volt gazdasági erényeik biztosítéka. Mivel a ferencesek számára a kereskedő egy egész értékrend megtestesítője, különösen alkalmasnak tűnik térítési feladatokra is, példáaul az Ibériai félsziget még muzulmán uralom alatt lévő területein, illetve a zsidó kereskedők megtérítésére.

Ahogy az újabb keletű gazdag kereskedőcsaládok átveszik a hatalmat a Mediterráneum városaiban (Genova, Milano, de Bracelona – Bologna között mindenhol) , a családi gazdaság és a köz gazdasága közötti viszonyt egyre pontosabban kell definiálni. Ennek egy fontos állomása volt, amikor a 14. században vita bontakozott ki a köznek nyújtott kölcsönök etikai és politikai jelentéséről. Milyen hatalomra tesz szert egy kerskedő, aki a városnak nyújt kölcsönt? Másrészről, milyen kamatokat fizessen az állam hitelezőinek?

A ferencesek gondolkodása ebben a kontextusban a kereskedelmi logika elmélyítése felé haladt, amely a keresztény város-piac jó működését biztosítja. Egészen pontosan a járadékszedés jogáról volt szó: a ferencesek persze nem skolasztikus módon közelítettek a kérdéshez az esetleges uzsora felől, hanem a gazdasági és politikai jelentőségének pontos vizsgálatával. A közszféra és a magánszemélyek közötti kölcsön nem egy társadalmi következményeitől megfosztott szerződéses viszony, hanem egy gazdasági dinamika, amely konstans viszonyrendszerre épül. A ferencesek tehát az ilyen kölcsönök ás az utánuk fizetett kamatok legalizálására törekedtek, élesen elválasztva ezeket az uzsorától. Felfogásukban az uzsora legnagyobb baja nem is a személyes nyerészkedés volt, hanem az, hogy a piacon kialakuló személyközi viszonyokba radikális törés áll be velük. Ellenben pozitív jelentése volt egy jövedelemforrás eladásának, gazdasági szempontból produltív jelentése van, mivel egy intézmény jövedelme a közös örökséghez tartozik. Egy befektetés „renatbilitása” e logika szerint végső soron attól függött, hogy elismerten a piachoz tartozott, és éppen ezért a köz szempontjából jónak bizonyult. A pénz körforgásba vonásával a köz javát szolgálta minden államnak nyújtott kölcsön, ráadásul a magászemélyek érdekeit és szenvedélyeit egyaránt az államéhoz kötötte, vagyis a civil közösségéhez. Amikor állampapírokat vásárol, a közösségbe mélyen integrálódott jó kereskedő, szolgálatot tesz a közösségnek és egyben nyereségre is tesz szert.

 

Kiben bízhatunk meg? A fentebb vázolt ideális piaci társadalommal kapcsolatban szembe kellett nézni azonban egy gyakorlati problémával – amint a társadalmi világ nem homogén, a piac sem az. A keresztény társadalom tiszta és világos rendjébe nem illeszkednek sem a dologtalanok, sem az idegenek. Világosan azonosítható csoportok kellenek, ez a ferencesek megoldása: amennyiben a kereskedő az, aki jó hírnévnek örvend, hiszen figyelmes a közjóra, feltétlenül kritérumokat kell nyújtani, hogy felismerjük elsősorban azt, hogy ki is nem tartozik közéjük autentikus módon. Mivel a kereskedelmi tevékenység és a közösségre irányuló figyelem teljesen összekapcsolódik, következésképpen nem bízhatunk azokban, akik nem inetgrálódtak teljes egészében a közéletbe: a zsidók és az eretnekek tartoznak ide.

Európa többi részéhez képest Itáliában, a tagozottabb, mozaikszerű politikai berendezkedésnek köszönhetően, könnyebben találnak maguknak helyet a zsidó kereskedők – bár itt sem probléma nélküli az együttélés. Nem voltak teljes jogú polgárok, csak időlegesen kaptak jogokat. Különös helyzetben voltak: a pénzük miatt bátorították jelenlétüket, de úgy szabályozták, hogy mégis idegenek maradjanak. „Jelenlétük a keresztény piac mint önmagából táplálkozó dinamika belső ellentmondásainak jele volt”. A ferencesek premisszáival, akik a bizalmat tették a kereskedők társadalmának alapjává, ellentmondásba keveredett jelenlétük, de a városi vezetők sokszor úgy gondolták, mindegy, honnan jön a pénz.

Mi volt a ferencesek válasza a 14-15. században?

A ferences gondolkodók, elsősorban a barcelonai Eiximenis már a 14. század közepén és később Bernardino, erre a helyzetre reflektálva végképp közösségi és politikai diskurzussá alakítják a gazdaságról szóló beszédet. A keresztény citéről kialakított egységes kép, amelynek köszönhetően a a 14. század végére jelentős közösségi beruházásokkal (kórházak, lazzarettók, általában az egyházi építmények tömege) a könyörületesség , a civil szolidairtás, a városi reprezentáció amalgámjaként komplett módon átstrukturálódtak a Mediterráneum kereskedővárosai, elsősorban a nagykereskedőkre és a kézművesekre volt alapozva. Számtalan társadalmi csoportnak (szegényeknek, lecsúszottaknak, kétesebb elemeknek) nem volt meg rendesen a helye, hiszen nem lehetett rájuk bizodalmat építeni. Hogyan kell velük foglalkozni? Társadalmilag felismerhető és szilárdan kijelölt csoportokhoz kell tartoznia mindenkinek, akkor lehet csak a keresztény cité megfelelő működését biztosítani, hihető és etikus módon. Gazdaságpolitikájuk egészét a keresztény kereskedőre, felismerhetőségére és a bizalom lehetőségére építő ferencesek számára a zsidók testesítik meg mindazt, ami idegen ettől a hittől.

Vajon mennyiben új ez a hozzáállás? A zsidók gazdasági jelenléte korábban is polémiákat szított, de az ellenük alkalmazott érvelések elsősorban (a keresztény hagyományban mélyen gyökerező antijudaizmusból táplálkozóan) teológiaiak és jogszolgáltatással kapcsolatosak voltak (a zsidók nem fizetnek egyházi tizedet, kölcsönügyletekkel eltulajdonítják a keresztények földjeit) Az itáliai városokban a 14. század végétől alaposan megváltozik a helyzet: egyrészt a zsidó közösségek léte itt záloghitelezéstől függ. Másrészt a ferences tanítások itt a legerősebbek: a zsidó kölcsön mint az économie marchande tagadása jelenik meg náluk. A katalán Eiximenis könyve, Regiment de la cosa pública, amelyet 1383-ban katalánul (!) ad ki, végképp átalakítja a ferences gazdasági diskurzust egy politikai és civil disskurzussá. Eiximenis királyi tanácsos, abszolút aktív szereplője az aragóniai politikai életnek. Álláspontja szerint a gazdasági társadalomra nézvést „haszontalanokat” idegenként el kell távolítani (ugye ugye, vö. Cerutti): javaslata szerint az igazi szegények kapjanak jelet, de mindenki mást kényszerítsenek munkára vagy zavarjanak el.

A következtetéseket Sienai Szent Bernardino vonta le, akinek az ideológiai referenciája persze Olivi és a ferences gazdasági gondolkodás, mégis ahogy szembesült saját korának gazdasági realitásaival, ehhez új elemeket adott. A 15. század első felében zsidó kereskedők gyakorta hivatalos paktumokat kötöttek itáliai városokkal, zálogkölcsöneik hasznosak voltak a közösség számára. Az obszervánsok marginalizálni igyekezetek a zsidókat, arra hivatkozva, hogy a piacnak keresztény civil és vallási társasdalmiság kifejeződésének kellene lennie. A ferences diskurzus ezirányú átalakulása világosan a városi vezetők és a zsidó kereskedők közötti explicit megállapodások következménye. A ferences terv minden korábbinál konkrétabb és specifikusabb formát ölt. Megjelenik a „veszély” képe - valami fenyegeti a keresztény piacot, a társadalmi fejlődés modelljét. Ezzel Bernardino olyan modernnek tekinthető problémákat is prefigurál, mint a piac kiterjesztése és védelme egyszerre.

Noha Bernardinót már a 19. század óta az első kvázi „modern” gazdasági gondolkodónak tekintették, nemigen vették figyelembe, hogy egész víziója egy olyan kormányzati terv horizontján értelmezendő, amely a keresztény és az idegen gazdaság közötti világos különbségtételen nyugszik. Egész életútja, prádikációja, városi közéleti aktivitása támasztja ezt alá. Soha ilyen világosan, ráadásul ilyen harcos, kombattív stílusban nem mutattak rá korábban, hogy kik is valójában és konkrétan az áhított „keresztény társadalom” ellenségei, mint Bernardino értekezéseiben és prédikációiban (ez utóbbiak persze dialektusban). Mindazok, akik úgy tekintenek a piacra, mintha az személyes meggazdagodásuk eszköze lenne, függetleneül a keresztény társadalom vallási és gazdasági egyensúlyától: zsidók, a luxust fogyasztó nők, a nyerészkedő kereskedők és végül a dologtalanok.

 

A piac, mint a keresztény társadalom gazdasági megfelelője, állandó ellenőrzés alatt tartandó – a kereskedőknek nem csak saját profitjuk társadalmi jelentésére kell figyelniük, hanem a többiek viselkedésére is. A gazdasági játék etikai természete az intenciók és viselkedések folyamatos ellenőrzésén keresztül valósul meg Bernardinónál. Tisztesség, jó hírnév – ez utóbbi az egész középkori társadalmiság alapja, amint ezt számtalan könyv is alátámasztja (egy kis körképért lásd: Fama. The Politics of Talk and Reputation in Medieval Europe, Ithaca, 2003). Összességében- a kérdés most már etikai síkon jelentkezik, egy-egy szerződés, ügylet tekintetében, hanem világosan átkerül a szereplők intencióinak vizsgálatára, vagyis a kereskedők morális és politikai pozíciójának szemmel tartására. Megbízhatóság és hitelesség, a jó kereskedő attribútumai, azon múlik, hogyan van jelen a kölcsönös elismerés hálózatában, amelyen keresztül a „barátok” és „testvérek” a várost megcsinálják, mint egyetlen nagy családot (a rituális testvériség irodalma egyébiránt hatalmas, az alap: Weissmann, Ritual Brotherhood in Renaissance Florence, és The Politics of Ritual Kinship)., s ez az a civil ideológia, amely végül a Monte di Pieták alapításához fog vezetni

 

Szoros kapcsolatban van a privát viselkedés etikája, a köz-gazdaság etikája és közjó: a gazdaságról nem lehet a társadalmi-politikai kérdések nélkül nyilatkozni, az egyik hozza magával a másikat, egy vörös fonál kapcsolja össze őket. A család viselkedésének (egészen odáig meghatározódik a helyes viselkedés, hogy például a család nőtagjai nem prédálják a vagyont felesleges luxusra) taratnia kell magát az alapelvekhez – nem improduktív módon halmozzák fel a gazdagságot, hanem hozzájárulnak annak cirkulálásához, kiteljesedéséhez a körforgásban. Ugyanazon az alapon tűnik etikusnak a nők öltözködése, mint például egy kórház megalapítása, a kereskedők költekezése – ezeket nem lehet szétszálazni. Közreműködés, szolidaritás, családok közötti kapcsolat házasodással – mivel a zsidók mindebből kimaradtak, az ő világuk nem lehet hasznos a keresztényeknek. Ellenérzésük tehát nem faji vagy filozófiai alapon nyugszik, hanem gazdasági-politikain, ahol is a keresztény civitas számára elveszett az a gazdagság, amely a zsidó zálogosok kezébe került, mert a szidó családszervezet ki van vonva a reciprocitás alól.

A Monte di Pietá-k (lényegében a köz által üzemeltetett zálogfiók, ékszertől a ruhán keresztül egészen egy zsák babig mindent elfogad, igen alacsony kamatokkal, egyszóval félig karitatív hitelintézet, amelynek fontos szerepe van a kora-újkori szociális asszisztenciában; ismert Itáliában, Franciaországban, Németalföldön egyaránt) felállítása teljes egészében illeszkedik ebbe a programmba – lényegében ez egy ferences gondolat volt, egy egész gazdasági etikának a foglalata, amely a gazdagság folyamatos körforgására, a morális és gazdasági produktivitás fogalmára volt alapozva. A róla szóló diskurzus is azt emeli ki, hogy visszavezeti a körforgásba a mozdulatlanná váló vagyonokat, megsokszorozza a gazdasági életben való részvétel lehetőségét. Mindez összekapcsolódott a luxus elleni erősödő ellenszenvvel, amely tetten érhető a korablei városi törvénykezésekben is (drágább ékszerek viselése csak azok számára megengedett, akiknek erre rangja van: ebben az esetben a gazdagság felmutatása maga is termeli a társadalmi rendet).

A Monte di Pietá a modern bankok logikai premisszája, (noha sokszor nem sikerül visszaszorítani a zsidó zálogosokat). A 16. századtól pápai jóváhagyással lehetővé válik a számlanyitás ezekben a most már kvázi közbankokban; mellettük egyéb, vagyonok kezelésével is (vagy elsősorban azzal) foglalkozó karitatív intézmény alakul ebben az évszázadban (Itáliában mindenütt jelentős vagyongazdálkodási szerepe volt a kórházaknak). Noha úgy tűnhet a luxus elleni meg-megújuló törvénykezésből, hogy a mindennapi valóság nem egykönnyen hajol meg az ideológiák előtt, hoszzú távon mégis az a benyomásunk keletkezik, hogy a ferenceseknek sikerül keresztülvinnük a köz gazdaságáról vallott terveiket: a zsidók gettókba kerülnek a 17. századra, és kialakult a gazdasági növekedésnek egy olyan koncepciója, amely szerint a polgárok csoportjához tartozás képezte a „fejlődés” alapját. Ha vetünk egy pillantást arra, milyen hatással voltak a Monte di pieták a civil gazdaság működésére a kamatlábak tekintetében, újra a ferences elvek érvényesülését láthatjuk. Mind a kölcsön után elvárt, mind pedig a (pápai engedélyezés után) letét után fizetett kamat változott az ügyfél társadalalmi pozíciójának és aktuális helyzetének függvényében. Ezzel is alátámasztva azt a régi ferences elképzelést, hogy a pénznek nincs fix ára.

A piac és a kersztények közössége közötti konvergencia és mindaz, amiebből következik, úmint jó reputáció, a családok kapcsolatrendszere, a spirituális rokonság felértékelése és hatalmas szerepe, tehát társadalmi jelenségek egész osra, amelyeket a kora-újkori társadalmakban megfigyelhetünk, mind mind ferences gyökerűek. Kersekedők, bankárok, üzletemberek beszédmódja visszhangozza évszázadokon keresztül azt a gazdasági etikát, amelyet Olivi, Scotus, Bernardino és a többi ferences dolgozott ki: elképesztő diszkurzív utóélete van. Ennek az egyik legmesszebb terjedő reprezentációja a mozgásban, teremtésben lévő gazdagság etikus jellegéről szól – a gazdagság körforgása nyíltan mindenféle profit és növekedés morális legitimációjának alapjává válik, és a mit mindneki feltétlenül kerülendőnek tart, az az extinctio amitiae, az valamilyen bizalomhiányos állapot kialakulása. Egy olyan társadalomban, amelyet teljes egészében behálóztak a kölcsönös elköteleződések, elképesztő jelentősége volt mindennek (erre lásd Muldrew igen jelentős munkáját, The Economy of Obligation, 1998, vagy Fontaine, Economie morale, 2008). Hasonlóképpen, a karitatív szervezetek gazdálkodásának jellegzetességei teljes egészében a ferencesek hatását mutatják (közérdekűnek minősített pénzmozgások, a szervezetek vagyonában kelentős részt képviselnek a járadékok és a kamatos hitelek, stb.)

A 15. századtól és a Reformáció korában már ritkán jelennek meg a gazdasági vitákban, de gondolataik ekkor már jelentősen hozzájárultak a gazdasági gondolkodás kategóriáinak kiformálódásához, amely mindenfajta felhalmozást ellenez, ellenben hangsúlyozza a kölcsönösség és a szolidaritás kapcoslatait. Az átalakuló világ feszültségeit katalizálni és racionalizálni tudták ezekkel: a közösségnek, a közjónak kell a gazdasági aktivitás végső cáljának lennie, és éppen ezeknek a fogalmaknak a felhasználásával lesz mejd lehetőség arra, ahogy az államnak tulajdonítsák a köz és a magánszféra közötti viszony szabályozását.

Mindezekután Todeschini persze megjegyzi, és ez megint egy kis vágás Weberen, hogy „ebben a perspektívában Kálvin etikai-gazdasági pozíciói úgy tűnik, hogy sokkal mélyebben gyökereznek, semmint hogy azokat a Reformációnak lehetne tulajdonítani”. Azt se feledjük el, hogy noha a 13 – 14. századi törekvések egy totális társadalmiságot vetítettek elénk, amely minden teremtményt magába szívhatott volna, hiszen valamiképpen mindenki megtalálhatta volna a helyét, a 15 -16. században egészen más megvalósulásokhoz vezetett, és nem is kevés kizárt, marginalizált csoportot termelt ki: hitetlenek, szegények, lecsúszottak veszik körbe a keresztény citét.

 

ÖSSZEGEZVE

Egy igen ütős munkáról van szó, amely első pillantásra klasszikus eszmetörténetinek tűnik, ám az interpretáció mozgásában olyan szorosan egymás mellé van állítva az a társadalmi környezet, ahonnan a ferencesek gondolkodása meríti a tematikát, illetve maguk a gondolati felépítmények, hogy az egészen lehengerlő: évtizedről-évtizedre dolgozza ki, hogyan idomul ez a gondolkodás azokhoz a mindennapi tapasztalatokhoz, amelyekkel a ferencesek találkoznak a gazdaság, a pénz, a mindennapi élet világában, s amelyek mind-mind elgondolásra várnak. Rendkívül meggyőző az is, ahogy felmutatja, mennyiben adósa a késő-középkori, de inkább a kora-újkori gazdasági mindennapok valósága annak az immáron háromszáz éves gondolkodási folyamatnak, amit Ferenc indított útjára, amikor az ablakon szórta ki minden pénzét.

A könyv szépen van megírva (legalábbis a francia fordítás szép). A demonstráció világos, a hipotézis lenyűgöző és igen merész, következményeiben nem is teljesen belátható. Ez nálam három mély kalaplengetés.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://idogep.blog.hu/api/trackback/id/tr587155599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.