„A fogyasztói kereslet” című fejezet hivatott a könyv alaptézisét megtámogatni: az iparkodás újfajta formáit alapvetően új fogyasztói törekvések mozgatták. Jobbára a preindusztriális Európa parasztjainak és városlakóinak (hangsúlyosan) szabad döntése volt, hogy a piaci termelés felé fordultak. Ennek az időszaknak a fogyasztói keresletét a fogyasztási technikák közötti szélesebb választási lehetőség jellemzi, ahol a végül elfogyasztott, változatos társadalmi-gazdasági csoportok által keresett „Z commodities”-t elő lehet állítani. Mivel a helyettesíthetőség megnövekedett, a javak és a fogyasztásra szánt idő, a háztartás termelőerőinek lényegi redisztribúciója vált lehetővé, s ezzel egyszerre előmozdította a fogyasztás megoszlásának megvitatását a házatartáson belül. Vagyis a fogyasztói kereslet a piac és a háztartás termelő rendszerének interakcióján keresztül fejlődött. A háztartás tagjai a javak korábban nem látott mennyiségével érintkeztek, több vásárlási és fogyasztási lehetőség nyílt előttük, mind gyakrabban kerültek egyénként is fogyasztói választások elé.

A fogyasztás átalakulásáról szóló tézis tulajdonképpen egy meglehetősen jól ismert forrástípus, a probate inventories viszgálatán nyugszik, áll vagy bukik. Az invetáriumok vizsgálatával járó módszertani problémák ismerősek: elsősorban a tehetősek helyzetéről kaphatunk adatokat, hiszen csak akkor készítik el, ha úgymond megéri. A kirajzolódó kép társadalmi mélysége lehet, hogy hagy kivánnivalót maga után. Két trendet azonban minden egyéb hibájuk mellett is világosan megmutatnak a tartós fogyasztási javakkal kapcsolatban: a) a háztartási komfort standardjának növekedése és b) a javak szerkezete eltolódik a „törékenység” felé, vagyis gyorsabban elértéktelenedő tárgyak felé, akár anyaguk, akár az általuk megtestesített divat miatt. Európa minden részéről azt bizonyítják az inventáriumokra támaszkodó kutatások, hogy ez az időszak a tárgyak megsokszorozódásának kora volt.

A komfort növelésének egyik kiemelt területe a „harc a sötétség ellen”. Minden olyan termék fogyasztása gyorsan növekszik, amely hozzájárul ahhoz, hogy több fényhez jussunk, az üvegablakoktól kezdve a lámpaolajig: Londonban és Amszterdamban már a 17. század végére kiépül valamilyen közvilágítás, arról nem is beszélve, hogy a bálnavdászat ekkor lett igazán jövedelmező tevékenység. Az anyagi kultúra több területén lehet nyomon követni a fogyasztás formáinak átalakulását. Hatalmas változások zajlottak a bútorozásban, amit a lakóhelyiségek specializációja által támasztott új igények vontak magukkal. De egy évszázad alatt átalakultak az asztalneműk is – a tartósabb, anyaga miatt a használtpiacon magas értékkel rendelkező cikkeket olcsóbbakra, kevésbé tartósakra, ám divatosabbakra cserélik. A kínai porcelán importja megtermetette a keresletet, amit aztán az európai gyártók beindulása követett. Regionális eltérések persze mutatkoznak, Franciaországban az 1720-as évektől veszik ténylegesen használatba a korábban csak díszként szolgáló porcelát, Ausztriában pedig csak a század végén. (Zárójelben jegyzem meg: azt mindazonáltal más kutatások teszik nyilvánvalóvá, hogy a tartós fogyasztási cikkeknek gyakorlatilag minden társadalmi réteg számára eminens szerepe volt a mindennapi hitelképesség fenntartásában egészen a 19. századig – ez egy olyan jellegzetessége a kora-újkori Európának, amely egyre növekvő jelentőségűnek tűnik, és nincs jelen De Vries könyvében. Hamarosan egy posztot szentelek ennek Laurence Fontaine igen fontos könyve kapcsán.) A ruházkodás frontja sem maradt el a lakberendezésétől: ez volt a divat kialakulásnak és kiteljesedésének időszaka, amikor a sötét ruhákban botorkáló, az öltözködésben is hierarchikus 17. századot egy sokkal színesebb, sugárzó univerzum váltotta fel. Ráadásul az öltözködésnek stratégiai szerepe volt a fogyasztói kereslet megteremtésében, véli De Vries, mert a mérsékelt árak miatt mindenki számára hozzáférhető volt, akármilyen kicsi vásárlással részt vehetett egy nagyobb változásban. Kifejezetten gender alapú történet – vagyis a nők irányítják.

Összességben elmondható, hogy amíg egy 17. századi ember környezete elsősorban öröklött tárgyakból állt, addig a 18. századra az életút során felhalmozott tárgyak válnak uralkodóvá. A vásárlás fogyasztói aktus lett, már nem befektetői: a tartós fogyasztási cikkek ára, éppúgy mint a nyersanyagoké, folymatosan csökkent az ipari forradalom előtt is. A „törhetőség” nem jelenti feltétlenül azt, hogy a tárgyak minősége romlott volna, hiszen az új anyagok másfajta díszíthetőséget és minőségérzetet adhatnak. Azonban a javak elértéktelenedése felgyorsul, az bizonyos. Az új fogyasztói viselkedés arra indította az embereket, hogy a megtakarításaikat ne tárgyakban képzeléjék el feltétlenül. Ebből a szempontból az inventárium félrvezető, mert semmit sem mond a javak áramlásáról, a vásárlások folyamatáról. Pedig ez minden bizonnyal sűrűsödik: mivel az angol inventáriumok értéke 1640 és 1740 között megduplázódott, az értéktelenedés gyorsulásával számolva az eltérés óriási. És ezeket a javakat mind-mind meg kellett vásárolnii.

A vázolt folyamat nem maradhatott hatástalanul az anyagi javak kulturális és szimbolikus dimenzióira nézvést sem. A javak megsokszorozódása miatt nem annyira utánzásról kell beszélni, mint inkább „ízléscsoportok” sokaságának kialakulásáról. Előfordul, hogy egy városban több, párhuzamos csoportot sikerül elkülöníteni pusztán tárgyi környezetükön keresztül.

Az alsóbb rétegek, le egészen a munkásságig, sem marad ki a fogyasztás szélesedéséből – erre jóval nehezebb forrást találni, de árvákra nézvést vannak inventáriumok. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a 18. század végi szegények bizonyos tekintetben (egyes tárgycsoportokat tekintve) gazdagabb tárgyi világban élnek, mint a 17. század végi középosztály. A javak, úgy tűnik, akadálytalanul terjednek lefelé: a gyarmati Amerikában például a 18. század végére a teához tartozó tárgyi kultúra két generáció alatt a városi elitektől gyakorlatilag mindenkihez eljutott. A példák sokszorozhatóak – de kár most belemenni, a lényeg az, hogy egyáltalán nem csak a tehetősekről van szó, hanem össztársadalmi jelenségről.

A fogyasztás felfutása a szélesebb rétegek tekintetében igen jól vizsgálható az importált és a jövedéki adóval terhelt áruk forgalomnövekedésének követésével. De Vries ezért hosszasan értekezik a gyarmatáruk fogyasztásáról, európai eloszlásának földrajzáról. Ide nem követjük részleteiben. Két következményt viszont kiemelnék: az egyik az átállás a napi két étkezésról a 3-4-re, a ma is jellemző fogyasztásszerkezet fokozatos kiépülésével – itt elsősorban a kávé, tea, cukor válik fontossá. De masszívan átalakította a fiskális politikát is: hihetetlen mértékben növelte a brit adóbevételeket, és a fogyasztási adók felé terelte azok szerkezetét. Átalakulnak az alkoholfogyasztási szokások is, ez az egyik legjobban növekvő terület volt – az iparkodás forradalma alkoholmámorban fürdött, folyt a pia mindenhol, elsősorban gabonapárlatok (gin, whiskey) és cukoripari melléktermékek (rum) formájában. Az elosztó hálózat, a kiskereskedők rendszere, amit ma is ismerünk, ekkor alakult ki és vált egyre sűrűbbé.

Egy szó mint száz, de Vries tézise a következő: nem csak a fogyasztói kereslet növekedett, hanem a fogyasztás összetétele is megváltozott. Ez a változás nem magyarázható az árak relatív esésével, mivel a bérek és az árak mozgásának változásai nem tették elkerülhetetlenné egy ilyen változás beindulását. Ezt a folyamatot úgy kell tekinteni, mint valami ugrást, amelyhez szimultán változásokra volt szükség a háztartás termelő szervezésében és az olyannyira áhított „fogyasztói kosárban”. Ez az új rendszer volt az, amely az ipari forradalom kontextusát adta, és nem ennek volt a terméke.

Az új fogyasztói kultúra mást jelentett társadalmi rétegenként. Egyrészt a szolgálót tartani képes középosztály: a fogyasztás új formái náluk integrálódtak a háztartásba, ezzel nagyobb komfortra tettek szert, egyfajta háztartási szociabilitás alkult ki náluk, és komoly lépéseket tettek a privátszféra felé. A plebejus fogyasztói kultúra ellenben, amely nem volt képes mindezt hazavinni úgymond, inkább a háztartáson kívül teljesedett ki, az átalakuló étkezési és italfogysztási kultúrával. Ez az miliő, amelyen az egész 19. századi társadalomjobbító irodalom szörnyülködik. Az, hogy a nők is pénzt keresnek, átalakítja a családon belüli erőviszonyokat: a házasságon kívül születtet gyermekek számának meredek emelkedése jelzi, hogy a család már nem tisztán gazdasági döntés. 

Amikor az ipari forradalommal hirtelen bővülő kínálat ráömlött erre az újfajta, a hosszú 18. században kialakult fogyasztói kultúrára, néhány évtizedig jelentősen nem változtatott rajta. Ám nagyjából az 1850-es évek újabb fordulópontot jelent, és de Vries modelljének az erejét jelzi, hogy teljesen plauzíbilis magyarázattal áll elő egy olyan jelenségre, amelyet eddig legalábbis gyenge lábakon álló, externális érvelésekkel igyekeztek megragadni. De Vries ezzel szemben a fogysztási törekvések hirtelen, gyökeres átstuktúrálásáról beszél.

A modell működés közben: avagy mit gondoljunk a „kenyérkereső-otthonteremtő háztartásról”?

A 19. század második felére kialakult az a háztartásszerkezet, amelyet a klasszikus polgári háztartással azonosítunk: ez a „kenyérkereső – otthonteremtő háztartás”. A leosztás szerint fater talicskázza haza a lovettát, mutter vezeti a háztartást + intézi a gyereket, aki tanul (nemám dolgozik).

Mi történt? Ha De Vries modelljét alkalmazzuk, az alábbi történetet mesélhetjük el: Az emberek újfajta fogyasztási szokásokat vettek fel, átalakultak a vágyaik, és ehhez igazították egész viselkedésüket. A dolog iróniája, hogy miközben korábban soha nem látott termelés zakatolt, a termékek bőségesen ömlöttek a piacra, a fogyasztói vágyak olyan tárgyakra irányultak, amelyek „megvásárolhatatlanok”: ahogy 1850-től tényleg elkezdtek a bérek keményen növekedni, úgy alakult át a Z-commodities, a vágyak tárgya, valami olyasmivá, amit csak igen komoly háztartáson belüli ráfordítással lehetett előállítani: az egészség és a biztonság volt a két kulcsszó.

Lássuk mi a helyzet az egészséggel: az 1750-es évekig egyáltalán nem lehet pozitív korrelációt kimutatni a jobb kereset – jobb egészség viszonyban, és a születéskor várható élettartam az 1820-as évek után 40 éven keresztül stagnált. A 19. század közepén lassan bekövetkező fordulatot a magyarázatok felülről érkező kezdeményezéseknek, az állami és egyéb egészségmegőrzésre szakosodott intézmények hosszú távú hatásának tulajdonítják. De Vries úgy véli, ezek minden bizonnyal hatástalanok maradtak volna, ha nincsen meg hozzá a fogadókészség „alulról”.

Tény, hogy egészen az 1850-es évekig az iparkodás forradalma után stabilizálódó háztartásszerkezet nem kedvezett a munkáscsaládokban bármilyenfajta „egészséges életmódnak”. De a kérdést jobb nem a tudatlanság – felvilágosítás fogalomkészletével támadni meg: jobb, ha a fogyasztási tőke (vagyis a már megszerzett fogyasztási tapasztalaotok és habitusok egészével) és a társadalmi tőke lassú felhalmozódásáról beszélünk, az ezekből felépülő tudások és hitek azok, amelyek meghatározzák, hogy milyen Z comokat tartanak majd fontosnak az emberek. Ha jelentősebbb tudással rendelkeznek valamiről, annak fogyasztása is növekedik.

És valóban volt tudásbeli forradalom: miután bebizonyosodott a bakétiumok létezése és kapcsolata a tisztasággal, lakhatással stb., a család tagjainak egészségéért világosan a háztartás vált felelőssé. A táplálkozástudomány jött a vitaminokkal és ásványi anyagokkal – a jó étkezés és a betegségek elleni védekezés összekapcsolódik. De miért fordult át ez ilyen látványosan gyorsan a század derekán? Valószínűleg nem csak annak köszönhető, ahogy az emberek olyan könnyen meggyőzhetők voltak arról, hogy ez jó volna nekik. Viszont nagyon is beleillett abba az új fogyasztási mintázatba, amelyet ekkor sajátítottak el. A változás, mint korábban is láttuk, clusterekben jön: egymást kiegészítő elemek, és mindegyik hat a többi elfogysztásából származó haszonra. Ebből követekezik, hogy egy újfajta fogyasztás nem önmagában bukkan fel, hanem a fogyasztás más dimenzióival kapcsolódik össze, és együtt adnak ki valamit, amit ma életstílusnak nevezünk. Az újfajta egészségfogyasztás integrálása a késő 19. századi háztartásba egy nagyobb fogysztási mintázat részeként történt, ami a lakhatást, a komforot, az étkezést úgyan úgy magába foglalta, mint a higiéniát és a háztartásvezetést.

A lakhatás területéről beszédes példa a „parlor”, ez a nappali-szerű helyiség a munkáslakásokban teljesen funkciótlan, ellenben sokat hozzátesz a család tekintélyéhez. Része volt annak a csomagnak, amely a higiénia, a kényelem, a komfort növelését mozdította elő – a szerényebb anyagi körülmények közötti dolgozó osztályok is ragaszkodtak ennek „fogyasztásához” akkor is, ha később teljes idiotizmusnak tűnik.

Az új fogysztási struktúra sokkal házimunka-igényesebb. Ehhez persze olyan dolgok is kellettek, mint vezetékes gáz, és víz, ami nagyon megnövelte a vízfogyazstást, viszont lehetővé tette a rendszeres mosást – párhuzamosan növekedett szappan fogyasztás. De ezzel együtt növekszik az elvégzendő házimunka (a főzéssel kapcsolatos tárgyi feltételekről hasonló mondható el). A lényeg a következő: 1850 után a working class is új clusterek felé fordul.

A magyarázatok, amelyeket De Vries sorra elvet, persze a jó öreg emulációból indulnak ki. Felmerül a kérdés, hogy miért és miért pont ekkor? Nagyobb bevételek + elérhető árutömeg, mondják sokan. De a nagyobb bevétel egészen más fogyasztási mintákat is elérhetővé tenne, válaszolja teljesen jogosan De Vries, hiszen hatékonyan nem is lehet használni ezeket a javakat, csak nagyobb munkaintenzitás mellett. Tudatos és koordinált erőfeszítést feltételez, erre pedig az általa felhúzott modell valóban jóval tetszetősebb magyarázatot kínál. Ezek szerint amikor egy jövedelmi köszöböt átlépnek (és ez történt meg az 1800-as évek derekán), akkor a háztartások számára érdemes visszavonni a házas asszonyokat a munkaerőpiacról, hogy inkább az újonnan kitűzött cél, az új fogyasztási csomag végül elfogysztott elemeit állítsa elő. A rendelkezésre álló adatok alapján sikeresen mutatja ki, hogy egyszerűen gazdaságilag racionálisabb, ha hazamegy és ezeket csinálja, mintha a piacon marad. A háztartási termelés magas hozzáadott értéke és hatékonysága (ami persze családonként változik) következtében a házastársak által egyénenként elérhető Z com kevesebbet értéket jelképez, mintha a kettőt összeadnák. Win-win szituáció. A kortársak is felfigyeltek erre, de az a jobbára paternalisztikus szósz, amivel leöntötték mondandójukat, ma elviselhetetlen és félrevezető. Mindenesetre rögzítendő, hogy például Charles Booth híres felmérésében (1891) és Helen Bosanquet 1906-os tanulmányában is a helyes háztartésvezetésnek tudja be azt a fejlődést, amit az 1850-es évek óta elértek, és egyáltalán nem a bérek növekedésének.

A KOH-nak nincs túl jó sajtója, jó ideje úgy tekintik, mint a patriarchális ideológia által kikényszerített háztartásszervezési módot, amely különösen előnyteeln volt a nők számára, devalválta munkájukat, függésbe taszította őket, és úgy általában volt elviselhetetlen az egész. De Vries ellenben úgy véli, hogy itt megint az ideológiák süvítenek: mivel igen sok elfogyasztott dolog és szolgáltatás egyedül így volt hozzáférhető, lehet, hogy ezek a magyarázatok elégtelenek. Röviden: az emberek nem azt akarták fogyasztani, amit az iparosodott gazdaság előállított, ezért ezeket a családban kellett megcsinálni.

A magyarázatok összeütközésében fontossá válik a kérdés, hogy a nők visszavonultak vagy kiszorították őket a munkaerőpiacról? De Vries igyekszik bizonyítani, hogy igenis önszántukból vonultak vissza a háztartásba. A többi magyarázat, amelyek nem a háztartás gazdasági egységéből indulnak ki, azt hangoztatja, hogy kizárták őket innen: ezt gyakran a „kapitalista piac szükségletével” indokolják: eszerint a technikai és organizációs fejlődés miatt nincs szükség a női munkára. De Vries rámutat, hogy valójában nem sok minden támasztja alá ezt az érvelést történelmi adatok szintjén, inkább csak a kortárs preskriptív irodalom számlájára írható. Más – feminista szinezetű – elbeszélések szerint a férfiak arra használták megnövekedett keresményüket, hogy átalakítsák a nemi szerepeket, vagyis patriarchális családmodellt vezessenek be. Monopolizálják a képzettséget igénylő munkát és visszaszorítsák a nőket a háztartásba, ezzel helyreállítva mintegy saját férfi identitásukat.

De Vries mindezekkel szemben úgy véli, ha szándékosnak tekintjük az új háztratészervezést, akkor arra kell választ keresni, hogyan lépett kapcsolatba a háztartás a piaccal, a család belső ökonómiájával, hogyan zajlanak a fogysztásra vonatkozó döntések. Észre kell venni, hogy a rivális elbeszélések mindegyike úgy tekinti a család és a munkapiac viszonyát, mintha teljesen szeparált szférákról volna szó – a házimunka teljesen le volna választva a piactól. Valószínű, hogy ez a (egyébként Csajanovig visszakövethető, és az általa kidolgozott modell historiográfiai sikerének köszönhető) reprezentáció akadályozza meg, hogy úgy tekintsenek a háztartásba visszalépő nőre, mint aki ezzel egy olyan munkamegosztásban vesz részt, amely maximális hasznosságú a háztartáson belül, a javak és a munka relatív árát tekintetbe véve, az elérhető fogyasztói technológiák mellett. Kétségtelen, hogy 1840 után a házas nők munkája visszaszorul, de a fiataloké igen magas marad – mindez lebontható országokra és területekre. Minden olyan érvelésnek konzisztensnek kellene lenni ezekkel az adatokkal és időbeliségükkel (no meg azzal is, hogy a változás kifejezetten a házas nőket érinti), amely a kapitalizmus szükségleteivel igyekszik magyarázni ezeket a jelenségeket.

Mi a helyzet a patriarchális modellel? Ezt elsősorban a kereseti viszonyok vizsgálatával lehet eldönteni. Valóban csak a férfiak kerestek? Arra a következtetésre kell jutni, hogy a gyerekek korántsem vonultak ki teljes mértékben a munkaerőpiacról (ahogy növekednek, jelentős a hozzájárulásuk a háztartás jövedelmeihez, akár 40 százalék is lehet). A gyerekmunka ténylegesen a 20. század első harmadára szorul háttérbe, az iskoláztatás szélesedésével és hosszabodásával. Tehát a család gazdasági jóléte a gyerekektől is függött, megfelelően a család életciklusának.

A patriarchális modell gyengítése tovább folytatható a gyerekek viselkedésének tanulmányozásával. Mit mutat ez? A gyerekek lojalitását a KOH jobban fenn tudta tartani, mint az iparkodás forradalmának családja, a proto-indusztriális család.Világos tendencia, hogy a gyerekek tovább maradnak otthon, és jelentősebb keresetüket is betették a családi kasszába. De vajon milyen előnyük származhatott abból, hogy tovább maradtak szülői hatalom alatt? Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy általában úgy tartották, hogy a nők keresetének csökkenése rontotta családon belüli alkupozíciójukat, növekedett kiszolgáltatottséguk. Biztos ez? De Vries úgy véli, mindenki jobban járt így. A budget studies-okból kiderül, hogy a KOH erős közös kasszás rendszert tételez fel, ahová mindenki beadja keresetének jelentős részét és a fogysztás közösen történik. Ez az iparkodás forradalmát jellemző munkáscsaládban egyáltalán nem volt elterjedt dolog. Az egyéni fogyasztási aspirációkról való lemondás (itt elsőroban a férfiak italozására kell gondolni); a mindennapi fogyasztásban az otthonteremtő nők jelölik ki a preferenciákat, az elosztás semmilyen jelét nem mutatja a patriarchális viszonyoknak.

Semmilyen egyéb jel nem mutat arra, hogy bármilyen hierarchiák lettek volna pl. a fogysztási javak belső elosztásában, például a nemek szerint. Tápláltsági kutatások 1840 előtt mutatnak némi alultápláltságot a lányok között, de ezt sem lehet patriarchális ideológiának tulajdonítani. A nemek szerinti halálozás vajon mutat bármilyen jelet, amely az elnyomó patriarchális modell uralkodására utalna? Az adatok semmi ilyesmit nem igazolnak – még a korábbi differenciák is eltűnnek a 19. század második felére, sőt inkább a férfiaké emelkedett feltehetően az alkoholfogysztás hatására – de ez a klasszikus férfi „vétek” is háttérbe szorul a 19. század végére.

Milyen kép kerekedik ebből? A KOH felemelkedése De Vries szerint határozottan oksági viszonyban van a jövedelmi egyenlőtlenségekből származó fogysztásbeli eltérések csökkenésével. De miért volt ennyire önkorlátozó a hagyományos patriarchalitásban a pénzkereső? Szemben mindenfajta feminsta kötődésű irodalommal, azok az elfogyasztott javak, amelyeket értéktelennek akartak beállítani, valószínűleg nagyon is fontosak voltak a kortársak számára – a gyerekek otthon maradtak, a férjek visszafogták a magánkiadásaikat. Cserébe hozzáfértek olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz, amelyeket máig a modern társadalommal társítunk. A KOH, amelynek ma már csak romjai léteznek, távolról sem az a fojtogató közeg, aminek tartják sokan - állítja De Vries. A maga idejében hatékony hordozója volt a modernizációnak és a gazdasági haladásnak. Nélkülözhetetlen termelője volt számtalan olyan dolognak, amelyre ma mint a modern társadalom legjelentősebb eredményeire tekintünk. Úgy tárul elénk, mint az összehangolt cselevés és a munkamegosztás helye, amellyel az iparosodó társadalomban rejlő új lehetőségeket lehetett kiaknázni és tompítani az új világ jelentette kockázatokat.  

(Noha van még egy fejezete a 20. századi fejleményekkel, ezzel most nem foglalkozom)

Azt gondolom, De Vries könyve, annak ellenére, hogy néha fájdalmasan optimista antropológiára épül, nagyon fontos aspektusait világítja meg a Nyugat felemelkedésének, ráadásul eszméletlenül koherens is. Provokatív és ikonoklaszta, modelljének ökonómiája pedig magáért beszél a KOH-t taglaló fejezetben például.

Nálam ez két mély kalaplengetés, de csak azért, mert az ízlésemhez közelebb állnak az olyan könyvek, mint a Ceruttié.