A Nyugati Társadalomtudományos Hagyomány többféle elbeszélést dolgozott ki a kapitalizmus egykor volt eljöveteléről. Ezekben jobbára központi helyet foglal el az ipari forradalom problematikája egyfelől, a hetvenes évektől kezdve pedig a modernitással kvázi azonosított fogyasztói társadalom kialakulásnak kérdése másfelől. Furcsa módon ezek az elbeszélések nemigen értek össze: az egyik a fogyasztásról nem vett tudomást, annak egész társadalom- és kultúrtörténeti kontextusáról, a másik pedig gyakorlatilag úgy tekintette a fogyasztás egyre szélesedő, táguló jelenségét, mintha önálló univerzum volna, a termelésről, a gazdaság szférájáról leválasztva. Jan de Vries, holland gazdaságtörténész, a fogyasztáskutatások első jelentősebb összefoglalójában – Brewer & Co. - felvázolta a kapitalizmus előtörténetére vonatkozó kutatásait, amelyekben a háztartási gazdálkodás kora-kapitalizmusbeli szerepére, a háztartások fogyasztásszerkezetének átalakulására terelte a figyelmet. Valójában nem más volt ez, mint a két perspektíva közelítésére tett kísérlet. Mostanra rendszerbe szedte, kibővítette ezeket, mélységet kaptak mintegy javaslatai: minden jel arra mutat, hogy az „iparkodás forradalma” jelentős elbeszélés a Nyugat történetéről.
Hogyan lehet megírni a fogyasztás történetét? Valóban vannak benne fordulópontok, ahogy azt a fogyasztás „forradalmáról”, vagy akár annak „születéséről” beszámoló elbeszélések láttatják? Van-e stukturált fejlődése a fogyasztói vágyaknak? A kérdés mögött ott terpeszkedik az agency-sturcture probléma: egyik oldalon a fogyasztás önkényes, egyéni impulzusainak káosza, másik oldalon a strukturális és intézményes erők hatalmas nyomása. Van-e tér közöttük a fogyasztás történetének? Mai fogalmainknak megfelelni látszó jelenség-együtteseket észlelni, ilyeneket „forradalomként” ünnepelni legalábbis kétes eredményekkel jár. Az eredet felmutatása, ahol egy jelenség transzhistorikus lényege átüt mindenen, nem válaszol meg persze semmit, csak mitoszt teremthet: tudtuk eddig is, ám De Vries maga is összegereblézi nekünk egy csinos kis appendixben, hányféle (konkrétan: öt) fogyasztói forradalmat véltek már felfedezni – van, aki a reneszánsz eredetre tesz (Mukerji); német kutatók a barokk korra tolják át; az egyik legbefolyásosabb a Brewer-féle The Birth of a Consumer Society (de Campbell, továbbá Daniel Roche is ide sorolható) a 18. századról beszél; a késő 19. századi eredet mellett van Miller vagy például Daniel Horowitz, és vannak, akik a két háború közötti Amerikára mutatnak, mint kezdőpontra (Gary Cross vagy Strasser-McGovern-Judt). Persze hogy van, mondja De Vries, csak jól kell feltenni a kérdést.
Mint minden rendes könyv, ez is megcsinálja a helyét a diskurzuson belül: ez történik meg a felütésben, amely „A fogyasztói vágyak átalakulása a hosszú 18. században” címet viseli. Kérdés, hogy kiket takarít el az útból.
A fogyasztásról való beszédet át- meg átszövi az ideológia, és nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen modernitás egyik központi jelenségéről van szó. Habitustól és világlátástól függ, hogy a felfedezett fogyasztók a modernitás előfutárai lesznek-e, vagy – ha a tónus sötétedik – áldozatok. Történészek között a vita sokáig a tényleges és a hamis szükségletek körül forgott: sokak vélték úgy, hogy a kettő között húzódó szakadékot (vagy ki tudja, mit) különböző erők – a csúnya kapitalisták, az állam, a divatelitek – igyekeztek elfedni. Ezen alapult a fogyasztás társadalmi interpretációja, amit alkalom adtán, a társadalomtudományok kulturális fordulata után felváltott egy másik, amely onnantól a fogyasztás jelenségét a „self-fashioning individual” akaratának győzelmeként ünnepelte: olybá tűnt, a fogyasztás szinte a gazdasági szférájától elválasztott esemény, inkább kommunikációs és demonstratív funkciókkal. Csúcspontja kétségtlenül Baudrillard, aki világossá teszi, hogy a kapitalista társadalmakban csak jeleket fogyasztunk.
A közgazdászok viszont kifejezetten kínálati oldalról közelítenek Adam Smith óta, és nem látszanak hajlandónak a fogyasztói kereslet és a kínálat közötti viszonyt kibogozni. Általában: a technika-vezérelt ipari forradalom képe sokáig elnyomott minden olyan kutatást, amely máshol helyezte volna el a növekedés motorját, és nem a (technikai) innovációban. Ezt az orthodoxiát azonban részkutatásokban halmozódó adatok kezdték ki: ma már biztosan állítható, hogy jóval a technikai áttörés előtt erősen növekedett egy klasszikus mutató, az egy főre jutó bevétel, összekapcsolódva az anyagi kultúra gyökeres átalakulásával. Újra kell értékelni a fogyasztás helyét ebben a folyamatban, véli De Vries, és itt jön az igazi trouvaille: a korábbi elbeszélések nem jól vették fel a folyamat alapparamétereit, nem a megfelelő szubjektumra irányították a figyelmüket. Ugyanis az izolált fogyasztó tétele nem áll meg semmiképpen a történeti múltban, és ezért ki kell szélesíteni a családra, a háztartásra és annak viszonyára a piaccal. A házartások persze már vagy negyven éve sokféle társadalomtudományi kutatás céltáblájává lettek, mindezeknek a hihetetlen mennyiségű hozadákát De Vries szépen be is építi saját elbeszélésébe. Magát a fogalmat, az iparkodás forradalmát, egyébiránt egy japán tudóstól, Akira Hayamitól cseni De Vries, aki arra használta, hogy a 19. századi Japán - az Atlanti-térségétől eltérő - gazadasági átalakulását írja le vele.
Tehát: új fogalom + hozzá tartozó „mesternarratíva” - ezzel a kombóval igyekszik kiütni De Vries kitüntetett helyzetéből a két forradalmat (ipari és francia), mint a modernitás kapuit. Mert nem kizárólag ezek alapozták meg modernségünket, hanem olyan átalakulások, amelyek a háztartás, illetve a háztartás és a piaci gazdaság közötti interakció formáinak szintjén zajlottak. Észak-Nyugat Európa (és persze Észak-Amerika) a hosszú 18. században az iparkodás forradalmán ment keresztül, állítja De Vries, amikor is háztartások, egyre növekvő számban, átrendezték (reallokálták) termelő erőforrásaikat (ez lényegében a háztartás tagjainak ideje), méghozzá oly módon, hogy megnövekedett mind a piac-orientált, pénzekereső tevékenység kínálata, mind a piac kínálta javak iránti kereslet. A háztartások specializálódó termelésének növekedése utat nyitott, ezzel egyszerre, a fogyasztói választások szélesedése és növekedése előtt a piacon.
A modellben tehát két dolog kapcsolódik össze: a háztartásokon belüli munkaszervezés és az átalakuló fogyasztási szokások, következésképpen mindkét terepen világos helyzetet kell teremtenie. Térjünk rá De Vries egyik alapfeltevésére, amely aktív, cselekvő családokkal számol: a vázolt folyamat interakció, ahol nem kizárólag a piac befolyása érvényesül. Ez szembe megy a családstruktúra történeti változásáról kialakított, parsoni sturkturál-funkcionalista modellel (gyk: ez a család folyamatos funkcióvesztéséről szól, szemben az ipari kapitalizmus kreálta vagy általa favorizált intézményes fejlődésekkel, a folyamat végpontja az általunk is megtapasztalt nukleáris, a privátszférába visszaszorult család), és annak legkomplettebb történeti adaptációjával (Tilly és Scott). A családok jóval nagyobb szabadsággal rendelkeznek, semmint ez a modell sugallja. De Vries állítja, a család nem valami végső repozitórium, egyfajta kulturális luk a modernségen, anakronizmus, atavisztikus intézmény, jelentésüket veszített értekek hordozója (itt Medick víziója a legplasztikusabb: a proto-indusztriális család úgy jelenik meg, mint valamiféle végső és persze bukásra ítélt erőfeszítés a prekapitalisztikus életvilág fenntartására). A nyugati család (a nukleáris) egyszerre autonóm és gyenge, ezért beszél interakcióról: rávetül ugyan a piac árnyéka, de képes alkalmazkodási stratégiákat kidolgozni és közös fogyasztási célokat meghatározni.
Tehát milyen ez a házratás? Köztudomású, hogy a Cambridge Group éppen a parsoni modell kritkájára jött létre (ámbár maga sem volt mentes veszélyes teleologizmusoktól, a legsúlyosabb kétségkívül Macfarlane, de gyakorlatilag Laslett minden könyve masszívan át van itatva ezzel), visszadatálva a nukleáris családot, legalábbis Angliában, minimum a 15. századra, és bizonyosnak tűnik, így De Vries, hogy a nukleáris család tudta a legjobb stratégiai választ adni a piac kihívásaira. Még akkor is, ha éppen törékenysége miatt a Középkor óta külső segítségre szorul: unikális, ahogy a keresztény Európa az asszisztencián keresztül számolja fel a biológiai szálakat (hogy ennek milyen jelentősége volt, ahhoz Lynch, Katherine: Individuals, Families, and Communities in Europe. The Urban Foundations of Western Society a legjobb olvasmány újabban). Az európai házasodási minta (EHM, vagyis: kései házasság, alacsony korkülönbség, neolokalitás, nem házasodók magas aránya), tehát a nukleáris család túlsúlya eleve a tervezés és a gazdasági kalkuláció terepe. Az EHM demográfiai, személyiségfejlődési, nemek viszonyára gyakorolt hatását már régóta taglalják történészek, ebbe most nem megyünk bele. A gazdaságra gyakorolt hatása (már Hajnal is ezt gondolta, egy jelentősnek mutatkozó, de mindeddig nem kutatott sejtése szerint) eképpen írható le: jelentősebb tőkefelhalmozást és gazdagabb anyagi kultúrát eredményezett, mint bárhol másutt a világon, elsősorban a házasságot megelőző hosszabb felhalmozási idő miatt. A nukleáris háztartás valóban egyedülállóan kedvező kontextust biztosított a fogyasztói viselkedésbeli innovációban? A demográfiai viselkedést jellemző tervezés és számítás vajon visszaköszön a gazdasági döntéshozatalban is? Tudnivaló, hogy a nagycsaládok sok tekintetben könnyebben felszívják a kockázatot, ellenben sokkal merevebbek a konvenciók terén. Azonkívül a keletkező többlet felhasználsására mindig van jelentkező, akit éppen támogatni kell (a nagycsalád szintén stratégiai viselkedésére egyébiránt alapvető Levi, Giovanni: Egy falusi ördögűző...), a döntéshoztal is sokkal komplexebb és nehezebb. Éppen ezért tartja De Vries, hogy az iparkodás forradalmának geográfiai hatátrait az EHM rajzolhatja ki.
A háztartásnak van tehát kellő kohéziója ahhoz, hogy a piaccal interakcióra képes gazdasági egységet alkosson, és nem csupán tükrözi annak változásait. De hogyan viselkedik mint fogyasztó?
Lássuk először, miként kritizálja a fogyasztás elméleteit! Hagyományosan szuverén, autonóm, független fogyasztót tételeznek, ahol a preferenciák képezik az utolsó, immár dekomponálhatatlan elemet. Egy ilyen antropológia csak passzív szerepet szánhatott a fogyasztónak a gazdasági növekedés dinamikájában. Ahhoz, hogy innen ellépjünk, a „hasznosság” fogalmát szét kell valahogy bontani: komfortra és örömre. Ez utóbbi gyakorlatilag kielégíthetelen, nyitott végű. A komfort lehet továbbá társadalmi is, nem csak személyes. Ezzel különböztetik meg magukat az egyének vagy státuszukat védik. A „positional goods” márpedig természetük szerint kielégíthetetlen vágyakozásokat szülnek, sőt öngerjesztőek.
Campbell a modern hedonizmusról és a kapitalizmus romantikus etikájáról szóló elbeszélése már egy aktívan kereső fogyasztó alakjával számolt. Ebből De Vries arra a következtetésre jut, hogy a keresletnek dinamikus struktúrája van – ez pedig azt sejteti, hogy létezik egy olyan történeti folyamat, amelyben a kereslet mintázata a gazdasági rendszeren belül fejlődik, koherens szekvenciális módon. Aktív, kereső fogyasztó, akinek a felfedezései interakcióban vannak a termelők kínálta javak palettájával. A fogyasztók azonban nem csupán egymástól függetlenül vásárolnak javakat, ezek kiválasztása, megszerzése egymást is feltételezi, komplementeritásokat alkotnak, s ezek új, korábban nem tapasztalt fogyasztási clustereket határoznak meg. Mindezeket a fogyasztók nem másra használják, mint társadalmi üzenetek továbbítására: ez a distinkció.Kihasználják az elérhető javakban rejtező kombinatív lehetőségeket. Ez a fogyasztás-elmélet nagyobb távlatokat képes nyitni, nem csupán a dolgok fizikai hasznosságát számon tartani.
A kardinális kérdés persze a következő: hogyan kombinálja mindezt össze a háztartásokkal? Az a belátás, hogy a javak jellegzetességei többfélék, és a javak kombinációi további, magából a kombinációból származó jellegzetességekkel bírhatnak, azoknak a fogyasztási technológiáknak a tanulmányozására indították De Vriest, amelyekkel a háztartások a megszerzett javakat a végül elfogyasztott jellegzetességekké alakítják. Ehhez a lépéshez Gary Becker és az időbeosztás elmélete adja a kulcsot. (Munkaidő + a megvásárolt javakra fordított idő + végül a szabadidő vagyis a megszerzett javak elfogyasztása) Becker alkalmazta először, még a hatvanas években, a fogyasztói technológia fogalmát a házartásokra, értve ezalatt a megvásárolt javak, a transzformálásukra fordított munka és a háztartás rendelkezésére álló egyéb javak kombinációját – ezek adják meg az általa csak Z commodities-nek nevezett javakat, amelyeket végül valóban elfogyasztanak (triviális példa: egy otthon elköltött vacsora (Z com) egy olyan jószág, amely a hozzávalók és az elkészítés idejének kombójából áll össze). Ha beckeri keretben szemléljük, akkor a fogyasztás felfutására, egyáltalán, a változásaira nem az árak és a bérek közötti eltolódások szolgáltak magyarázatul: az iparkodás forradamának tézise is olyan háztartáson belül meghozott döntésekre alapul, amelyek messze túlmutatnak ezeken az igazodásokon. Egy termék árának csökkenése ugyanis olyan változásokat indíthat be, amely az egész fogyasztási technika változását jelenti (egyik területen több munka, itt viszont több fogyasztás, stb.).
Mit is változtat ez? A „bevétel” vagy „jövedelem” fogalmát át kell gondolni, ha figyelembe vesszük az időbeosztás elméletét – lehet hogy a háztartás jövedelme másképp alakul (a feminista irodalmakban sokszor jön elő a házimunka kérdése, és az, hogy ezzel miképpen kellene számolni), továbbá a javak háztartáson belüli elosztása is kérdéseket vet fel. De ami a legérdekesebb: inkább fogyasztási „csomagokban” kell gondolkodni, semmint egyszerűen termékekben – a tea+teáscsésze kombó triviális példa erre, viszont ha a cukrot is hozzácsapjuk, az már sokkal komplexebb csomagot alkot (Idézzük csak fel: Sidney Mintz antropológus szerint egy egész társadalmi berendezkedés függött ettől, végső soron a gyarmatosítást is erre vezette vissza). A következmények pedig igen messzire vezethetnek, amire a reggeli, tehát a napi háromszori étkezés kialakulása a legütősebb példa: sör és pancake helyett teát tolni fehérkenyérrel két különböző világ. (Egy kis olvasnivaló: Diderot régi háziköntöse feletti sirámai bepillantást engednek abba, hogyan is állnak össze ilyen csomagokká a dolgok.) A tárgyak közötti komplemetaritások arra engednek következtetni, hogy nem csak lassú, folyamatos változások jellemzik a fogyasztást, hanem egységek közötti ugrások – és egy ilyen „cluster-váltás” mindig a háztartás szintjén meghozott fogyasztói stratégia-váltásra utal. Ezek nem egyszerűen ízlésbeli, random változások, hanem olyan döntések, melyek rendszerszerűek - értékké transzformált ízlés, vagyis identitás. All goods carry meaning, but none by itself ( M. Douglas)
Hogyan lett mindez lehetséges? Az iparkodás forradalmának eredete
A kritikai társadalomtudomány, a Frankfurti iskola, de még Galbraith is sötét tónusú képeket festett a modernitást jellemző, személyiségrombolónak tekintett féktelen fogyasztói viselkedésről, amelyet az ipari kapitalizmus, a velejáró elidegenülés és kultúravesztés következményeként láttattak. Történetileg nem biztos, hogy megállja a helyét fejtegetésük: ha De Vriesnek igaza van, akkor a leisure-based társadalomtól (tehát ahol van idő kontemplatív / szellemi alkotó munkára és a politikai társadalom ügyeinek intézésére, ami ugye az egész republikánus hagyomány ideálja) jóval hamarabb elfordultunk, s nem az ipari kapitalizmus hatására. A fogyasztói társadalom, és annak központi figurája, a „vágyakozó szubjektum” nem az ipari kapitalizmus terméke.
De hogyan is gondolták el eddig a fogyasztói társadalom kiépülését? De Vries hadakozik a legeltrejedtebb elképzeléssel, a luxus elméletéből kinövő emulációs tézissel. Ez Simmelig megy vissza, aki úgy tartotta, az emberiség univerzálisan imitativ karaktere magyarázza a divatot és ezzel a fogyasztást: az egyenlőtlenségek és a társadalmi mobilitás olyasfajta keveréke, amely a kapitalista társadalmat jellemzi, arra indítja az elitből kizárt csoportokat, hogy az elit státuszát anyagi kultúrájának utánzásával sajátítsák el. Ez persze folyamatos innovációra sarkallja az eliteket a társadalmi distinkciók fenntartásának érdekében, és ainsi de suite, a kör bezárul. A „régi luxus” hierarchizált társadalmaiban védték a megszerzett pozíciókat, de az új luxus, szélesebb körben osztott anyagi kultúrával, és a divatcikkek szétosztására kialakított piacokkal újfajta javak terjedését segítette elő. No de honnan jönnek az újfajta fogyasztói aspirációk?
Az emulációs érv számos variánsa mind osztozik abban, hogy a kreatív fogyasztók csak az elitből kerülnek ki: akár a királyi, hercegi udvarok szerepét emeli ki (Elias), akár a nők és a luxus kapcsolatára tereli a figyelmet (mint Sombart), ezzel nyitva meg a gender-alapú diskurzust (egyébiránt régi toposzról van szó, a klasszikus republikánus gondolkodásban a hanyatlás biztos jele). A kortársak, így Mandeville és Montesquieu is ebben vélték felfedezni a primum mobilét, no meg a városi létben. De hát a korszakváltásokank nincsenek szemtanúi, ugye.
A háború óta gyakorlatilag mindenki ebben a keretben helyezte el, de az elitizmus kétségkívül McKendrick modelljében (Birth of a Consumer Society, Bloomington 1982) a legvilágosabb, aki kifejezetten angol sztorit faragott a fogyasztásból, a társadalmi struktúra jellegét, London szerepét kiemelve. Az elbeszélések mögötte masszivan az a feltételezés hózódik, hogy létezik egy kicsi, de stabil társaság, a felső egynéhány, ahonnan vírusként terjed lefelé minden újítás a városi parvenük által. Tartható-e antropológiailag egy ilyen érvelés? A társadalom jelentős része valóban cselekvőképtelen volna? Ezek a történetek továbbá mindig tartalmaznak valamilyen deus ex machina jellegű elemet, amennyiben a fogyasztás aktusa teljesen le van választva a gazdaság működéséről.
De Vries azonban úgy véli, hogy az új fogyasztói viselkedés nem annyira az utánzáson, mint az innováción nyugodott: a divat és az ízlés par excellence a modernitás, a mindennapi élet megváltoztatásának jövőre irányuló akarata. És nagyon nagyot tévednénk, állítja, ha ezt az új jelenséget a korabeli, a régi luxusra régóta kidolgozott fogalomkészlettel ostorozó írások alapján próbálnánk megérteni (ezek számosak, a hanyatlás-irodalom mindig burjánzik). Valószínűleg a 17. századi Hollandia a bölcsője a fogyasztás új kultúrájának, itt terjedt túl először jelentős mértékben egy vékony rétegen. A gazdagodó polgárok választásai elsősorban mindennapi kényelmükre irányultak, házaikra és a bennük felhalmozott műkincsekre, amelyek újra meg újra ámulatba ejtettek minden ide látogató utazót. Az új luxus nem unikális tárgyakban jelenik meg, hanem a sorozat, a multiplikáció, a „craft skills” adja a lényegét, s mindezt egyre szélesebb rétegek engedhetik meg maguknak. Paradigmatikusnak tekinthető a festménypiac kialakulása: soha sehol korábban ilyen nem volt. A fogyasztás irányának megszabásában minden bizonnyal szerepet játszott a konfesszionalizáció, amely mély nyomokat hagyott a mindennapi tárgyakon, a dekoráción, az öltözködésen. Az új luxusnak sokkal inkább integráló funkciója volt, semmint differenciáló – a 17. századi németalföldi kltúra legszembetűnőbb jegye az uniformitás. Korrekt módon évtizedekkel később teoretizálták, amikor morálfilozófusok elfogadták, hogy a fogyasztók társadalmára lehet stabil társadalmi rendet építeni. Janzenisták, Mandeville, Hume stb. de ezt már nagyon szépen megírta Hirschman. De Vries-ben éppen az az átütő, hogy egy kvázi eszmetörténet mellé tesz anyagot.
Összefoglalva: a hosszú 18. században mind a fogyasztói kereslet, mind a piacorientált munka kínálata növekedett a háztartások termelő forrásainak reallokációjával. Ez utóbbi áll a munkamegosztás legközepén – a munkamegosztást azonban nem egyszerűen organizációs tényként kell kezelni mondjuk egy manufaktúra szintjén, hanem elsősorban a háztartás szintjén: úgy kell felfogni, mint a háztartási termelés másoknak értékesített része és a háztartási fogyasztás másoktól vásárolt részének szimultán növekedését. A háztartások piacfüggőbb munkákat kezdtek végezni, specialzálódtak, ezekben a tevékenységekben magasabb produktivitást értek el, de ezzel egyszerre piacfüggőbbé váltak különböző, fogyasztói céljaik eléréséhez szükséges javak és szolgáltatások terén. Tehát fogyasztási technológiájuk egyre inkább vásárolt javakon nyugodott, nem a háztartásban előállítottakon. Ez egy – már Smith által is jelzett – koordinációs problémát vet fel: hogyan specializálódnak a háztartások, hogy mindenkinek jobb legyen specializálódni? De Vries úgy véli, Nyugat-Európa és Amerika a 18. században megoldotta ezt a koordinációs problémát, mégpedig a megváltozott a társadalmi és kulturális szerepű fogyasztói kereslet vezérletével. A háztartások viselkedésének komplex változása maga az iparkodás forradalma, amely előkészítette az ipari forradalmat.
Lássuk ezeket kibontva! Azaz hogyan mutatható ki a több munka – több fogyasztás tézise?
A hagyományos agrártársadalmakról kialakított malthusiánus vízió (gyk: a népesség gyorsabban növekszik, mint a termelés, ez utóbbi gyakorlatilag konstansnak tekinthető, ill. évszázadok alatt alig-alig növekszik – vö. Le Roy-Ladurie –, így szabályozó mechanizmusok lépnek életbe, úgymint éhínségek, háborúk) azt a feltételezést dédelgeti, hogy egy termelési rendszer változása csak valamilyen külső behatásra történhet, amelyen általában technológiai váltást értenek. A magyarázatok szerkezete ennek megfelelően a technikai innovációra fókuszált, amit De Vries elutasít (a hetvenes években Boserup fabrikálta egybe: meghatározott technikai fejlettségi szint–termelékenység– munkaintenzitás. Mindebből az derült ki, hogy csak a szükség – értsd: népesedési nyomás – viszi rá a parasztokat, hogy idejük nagyobb részét szánják munkára.) És mivel a reálbérek szintjén úgy tűnik, hogy az ipari forradalom másfélszáz éve alatt nem volt valódi áttörés, a növekedés innen nem származhat. Akkor honnan? Hát bizony onnan, hogy az emberek többet kezdtek dolgozni. Az iparkodás forrdalmának elmélete módszerbeli váltással operál: az egyéni napi jövedelem helyett a háztartások éves bevételeit teszi meg kulcsfaktornak. A kulcsváltozók ezek után a) a fizetett munkanapok éves száma, b) a nők és a gyerekek részvétele a piacorientált munkában, c) a munka intenzitása lesznek. Ezek változó összetétele fontosabb lehet, mint a korábban használatos fizetési ráták, amelyek konkrétan hallgatnak arról, hogy mi is vezette a háztartásokat új fogyasztói törekvések felé.
Számtalan adat támasztja alá: hosszabb munkaidő, megnövekedett gyerekmunka, a korábban mindent elborító katolikus ünnepnapok megszüntetése, általában szigorúbbb hozzáállás a munkához. Mindezt általában az iparosító kapitalizmusnak tudták be, De Vries szerint helytelenül.
Munkaév: A preindusztriális Európában, ahol elsősorban a keresztény ünnepek szabályozták a munkanapok számát, évi 250 napot dolgoztak. Ez a „szabadidő-társadalom” nehezen volt összeegyeztethető a protestantizmus munkaetikájával: a reformált területeken sokfelé rendeletekkel törölték el a katolikus ünnepek sokaságát (de Ausztriában csak Mária Terézia csökkentette számottevően). Lassú folyamat persze: Londonban az 1750-es években még élő hagyomány volt a hétfőzés, vagyis az üzletek nem nyitottak, csak kedden, viszont 1830-ra ezek gyakorlatilag eltűntek.
Az iparkodás forradalma a nem bérmunkából élőket is elérte: ők nemcsak többet dolgoztak, hanem a háztartás munkaszerkezetét alakították át specializálódással, azonban ezt a munkaintenzitás növelésével érték el, méghozzá minimum 50 százalékkal, egészen 1840-ig, amikor masszívan megjellennek a műtrágyák és az aratógépek, és a gazdálkodás jellege alapjaiban változott meg.
Női munka: Nem kerülheti meg De Vries, hogy állást foglaljon a protoindusztrializáció (PI) egész kérdéskörével kapcsolatban, hiszen ennek – De Vries szerint – erősen túlteoretizált irodalma a jelenséget szorosan hozzákötötte a kapitalizmushoz, a modern iparhoz, a proletarizálódáshoz, a nemek modern viszonyához, a családstruktúrák változásához. A vidéki háztartások számára különösen fontos volt a PI a nők és a gyerekek foglalkoztatásában, valójában ez jelentette a munka igazi piaci használatát a mezőgazdaság szezonális kényszereivel szemben. Viszont senki nem tekinti úgy, mint adaptációs folyamatot egy gyorsan terjedő merkantil gazdaság és ennek új fogyasztói lehetőségei között. Az egyetlen kivétel Joan Thirsk, aki a hetvenes évek végén már felhívta a figyelmet a fogyasztói kereslet szimultán növekedésére, s úgy vélte, a két folyamat kölcsönösen fenntartotta egymást (ezzel a koordinációs probléma meg volt oldva).
Ehelyett mind feminista, mind a family history körüli berkekben a családi gazdaság munka- és rezidenciális egységként tűnik fontosnak. Prekapitalista társadalmi formáció, amely inkább a prezervációban és a perpetuációban érdekelt. Integritás, autonómia, self sufficiency – ezek a kulcsszavak. Ráadásul úgy van tálalva, mint a női munka aranykora. Medicknél a PI a deklasszálódó földnélküli szegényparasztok kétségbeesett erőfeszítése a preindusztriális világ fenntartására; Mendelsnél (aki az egésznek az atyja) a proto-indusztriális családi gazdaság a saját alapjait ássa alá azzal, hogy demográfialag nem önkorlátozó. Medick szerint a PI sajátos termelési mód, amely jelentősen eltér a parasztokétól: a családi munka itt közös vállalkozás, amely önálló kultúrát termel ki – a megnövekedett munkaterhek követelik meg a stimulánsok növekvő fogyasztását (kávé, tea, alkohol), az eltérő szocializáció, eltérő szexuális szokások, az erős demográfiai növekedés, valamint az, hogy a nem öröklő utódok szabadon elhagyják a családot és új háztartásokat alapítanak, mind hozzájárul később a proletarizálódáshoz. Vagyis a PI kitermeli a kapitalizmus munkásait, de a fogyasztóit nem – legalábbis ezt a képet sugallja az irodalom.
De Vries úgy véli, a történészek végül mindebből három állításban összefoglalható következtetéseket vontak le: a) a PI válasz volt az (Ancien Régime társadalmaiban strukturális) szegénységre, hosszú távon viszont maga is pauperizált. b) a család a munkaegység, ezzel a PI kísérlet a hagyományos családi gazdaság megmentésére. c) férj - feleség - gyerekek kooperatíve dolgoznak, vagyis ez volna a modern ipari kapitalizmust jellemző munkamegosztás előtti utolsó, ettől mentes időszak.
A három állítás egyike sem állja meg, sajnos, a helyét. Valójában az az alapvetés nem érvényes, hogy proto-indusztriális háztartás kooperatív munkaegységként működött volna. Többnyire csak a férj dolgozott be, a család egésze egyéb alakalmazkodási stratégiákkal tartotta magát távol a proletarizálódástól (erre inkább a 9o-es években muattatak rá). Mivel nem működött munkaegységként a család, azt a mentalitásbeli változást sem hozhatta el a PI, amit kapcsoltak hozzá. A bérmunka sem ekkor jelent meg a falvakban. Valójában az az achilles ina az érvelésnek, hogy úgy tekinti, a bérmunka újdonság volt a nem-városi településken, amely a PI-vel jelent meg, holott nem is. A női munkának sem volt semmiképpen aranykora a PI, ugyanis vagy alacsony képzettséget igénylő munkát végeztek, vagy a kereskedelmi és szolgáltató szektorban találtak munkát: a ruhaiparban, vagy sörözőt, ginezőt nyitottak (ez a 18. század itala par excellence).
És végül a munkaintenzitás: ennek növekedését igen nehéz megbecsülni, de folyamatosnak tűnik a 18. század végéig. Nem egyszerűen a munka-szabadidő arány változot meg, hanem a háztartási munka – piaci munka viszonya is, és ez csökkentette a napi, heti, szezonális ingadozásokat. A hosszú 18. század során akár 6o százalékkal is növekedhetett az intenzitás, amely csökkenő háztartási munkát és változó fogyasztási szokásokat hozott.
Az iparkodás forradalma nem egy olyan fogalom, amelyaz ipari forradalom magyarázatára irányulna – inkább a mélyebb megértése annak a kontextusnak, emlyben bekövetkezett a technológiai és szervezésbeli változás.
Mielőtt rátérnénk azokra a fejezetekre, amelyek a fentebb vázolt elméleti keretet támogatják meg komolyabban, De Vries maga szembesíti modelljét két jól ismert, historiográfiailag jelentős elbeszéléssel. A konfliktus igen mélyen gyökerezik, egész világlátás húzódik mögötte: a mindennapi embereket törekvéseik és választásaik kontextusában vizsgálja, tehát feltételezi hogy vannak ilyenek. Gondolhatnánk itt arra, mögöttünk az elmúlt évtizedek túlszocializált magyarázó struktúráival, hogy De Vries egyszerűen túl optimista az emberi cselekvőképesség határait illetően: és hogy valójában a korabeli háztartások előtt nyíló lehetőségek sokkal kötöttebb pályákon mozogtak, és akiket öntudatos szubjektumoknak tekint valójában csupán elnyomott munkások voltak. Ez Thompson álláspontja, akinél a modern kapitalizmus „vaskalitkáját” csak a korábbi életmód lerombolásával lehetett az emberekre erőltetni. A lényegileg kollektivista 18. századi munkás ellenállt a fogyasztás innovációjának. Ebben a perspekítvában a tőke szükségletei azok, amelyek a munka intenzitását szabályozzák, ütemét a gépek folyamatos működése diktálja. A munkaórák és az intenzitás növekedése tehát egyenes és logikus következménye az indusztrializációnak. De Vries olvasatában azonban nem kényszerről van szó, hanem az önfegyelem kialakulásának folyamatáról, amelyben egy egyszer már elért életszínvonal további erőfeszítésre késztethet, hiszen „a fogyasztási tőke felhalmozódása az egész gazdaságot az iparkodás forradalma felé vezetheti”.
A másik, akivel szemben állást foglal De Vries, nem más mint Fogel (igen, a kliometria), aki egy nem túl régi könyvében azt állította, hogy a 18. századi munkások ( a népesség alsó 20 százaléka) egyszerűen annyira alultáplált volt mind Angliában, mind Franciországban, hogy képtelenk voltak a magasabb intenzitású munkára, és szűkös táplálkozás 19. század eleji felszámolása magyarázza jelentős mértékben a brit növekedést 1790 után. Tehát Fogel szerint az a jelenségegyüttes, amelyet De Vries iparkodás forradalmának nevez, csak 19. századi fejlemény. Ha ez valóban így lett volna, akkor nem növekedett volna olyan „luxuscikkek” fogyasztása, mint a sör, a tejtermékek, a cukor, veti ellen De Vries. Továbbá semmi nem mutat arra, hogy a mezőgazdasági termelésben hirtelen növekedés állt volna be a 19. század fordulóján – éppen ellenkezőleg, a növekedés meglehetősen konstans volt végig a 18. században. Fogel kérdését ti. hogyan fordul át a gazdaségi növekedés a jólét növekedésébe? - jónak tartja ugyan, de válaszát elhibázottnak. Mert a család mint termelő és fogyasztó egység, amely közvetít a piacgazdaság és tagjai egyéni jóléte között.
(Folyt. köv.)
