III. Mesterek és „strómanok”: a munka mint lokális erőforrás

A kortársak nyelvezetében javakhoz és a dolgokhoz fűződő viszony mellett legalább ilyen fontos az illető foglalkozására vonatkozó ítélet: ezek együtt határozzák meg, hogy ki is az idegen. A forrásokból pedig az rajzolódik ki, hogy aki fizetésért dolgozik, valamiképpen marginálisnhhhhak számít. A fizetett munka függelemként jelenik meg már a reneszánsz korától, gyakorta a szolgasághoz közelít a különféle forrásokban, képviselői evidensen meg vannak fosztva minden politikai szereptől, társadalmi rangtól, nem tartoznak a „városi polgárok” közé. A nyelvhasználatban a pauperek kategóriájához állnak közel, s ez egyet jelent a jogképtelenséggel. A szegénységi bizonyítványok is azt hangsúlyozzák, hogy nincs más forrásuk, jószáguk, csupán a munkájuk (a munka és a szegénység ilyen összekapcsolása nem csak a fizetett alkalmazottakra vonatkozhatott: például ügyvédek kapcsán is megkülönböztették azokat, akik öröklés vagy hozomány útján jutottak vagyonukhoz, így a korabeli képzeteknek megfelelően nem fenyegette őket szegénység, azoktól az ügyvédektől, akik elsősorban munkájuknak köszönhették javaikat, ergo bármikor vissza is eshettek a szegények közé).

Hogyan értelmezhető az idegenség - szegénység - bérmunka ilyesfajta fogalmi közelsége? A válaszhoz Cerutti olyan, mesterségüket teljes jogon gyakorolni kívánó kézművesek uralkodóhoz intézett kérelmeit olvassa új szempontok bevonásával, akik ilyen-olyan okból a megszabott feltételeknek nem tettek eleget. Nehéz forrástípus (és itt a legátütöbb, mennyire összetetten olvassa Cerutti a forrásokat), mert az elemzés nem merülhet ki egy kommunikáció-típus formalitásában (ebbe a zsákutcába még egy olyan szintű történész is beleszaladt, mint N. Zemon Davis, Fiction in the Archives), másrészt megtévesztő is lehet, mivel nagyon ismerős témákhoz szállít látszólag anyagot (szegénység, paternalizmus, stb.). „Arról van tehát szó, hogy minden egyes információt más források és tanúbizonyságok bevonásával elemezzünk és mérlegeljünk, következésképp egyfajta távolságot tartsunk a kérelem szövegével szemben: a szavakat és információkat jelekként kell kezelni, amelyeknek másutt is nyomaira kell bukkanni. A kérelmekkel olyan kontextusba merülünk bele, amely a mobilitás és a helyhez tartozás kettős problémáját veti fel. Ebben a kontetxtusban az egyéneknek saját pályafutásukkal, társadalmi és jogi klasszifikációkkal kellett szembenézniük, s ezt nagyon konkrét és sürgető összeütközésként érzékelték” (166.). Tehát: egy adott forrástípust generáló intézményi struktúra belső működésének ismerete + az intézményt működtető, eltérő természetű és törekvéseikben is különböző cselekvők életrajza + a korabeli fogalmiság szemantikai mezejének komplex rekonstrukciója – így lehet jól olvasni egy forrást. Ha jellegzetes témáikat (védelmet kérnek, szegénységre és betegségre panaszkodnak, korábbi szolgálatokra hivatkoznak) a mobilitás kontextusában olvassuk, akkor világossá válik majd, hogy valójában jogok igényléséről, revendikációjáról van szó. Tehát nem valami különutas privilégiumot kérnek, hanem azt akarják elérni, hogy elismerjék polgárjogukat, amelyet nem a megszokott intézményes keretek között ugyan, de vélekedésük szerint elértek, és ennek formális elismerése jelentené munkához jutásukat. Jogok és privilégiumok tehát nem ellentmondó fogalmak az Ancien Régime társadalmainak jogi kultúrájában, ezért Cerutti – szemben a historiográfiai hagyomány állásfoglalásával – nem tartja a paternalizmust és a klientelizmust megfelelő foglami keretnek a kérvények értelmezéséhez.

A helyzet ambivalenciáját az adta, hogy a céhek a válozó kereslet diktálta időszakos munkaerőhiány megoldása és a helyiek védelme között ingadoztak. De lehet-e céhtagok versus idegenek/bevándorlók szembenállására redukálni a kérdést? A történetírás sokáig sarkosan és egyszerűen fogalmazott, a céhek és korporációk ellenállását hangsúlyozta az idegennekkel szemben, holott igenis bátorították a képzett munkaerő cirkulációját. Úgy tűnik, a céhek működését inkább úgy kellene szemlélni, mint a dolgozók legitim populációja létrehozásának /konstruálásának folyamatát. Az igen bőséges dokumentumok alapján a kérelmek szerzői ugyanis nem nagyobb mértékben külföldiek, mint amekkora az arányuk az összes mesterségét gyakorló kézműves között (erre egy 1792-es összeírással való összevetés világít rá). Tehát nem marginális rétegről van szó, az összetétel megegyezik a kézművesekével. Cerutti – módszertani okokból – csak azokkal a kérelmezőkkel foglalkozik, akik egyéb, elsősorban jegyzői iratokban is felbukkannak, vagyis követhetők, róluk „biográfia” készíthető, helyzetük feltárható.

Mit árul el a korporációk belső rétegződése? Akiket tanúskodásra kérnek a kérvényekkel kapcsolatban, megadják életkorukat, vagyoni helyzetüket és származásukat: az egyes mesterségek erős belső hierarchiával rendelkeznek vagyoni tekintetben, de ennél fontosabb, hogy tagjaik jogilag is meg voltak különböztetve, ami mélyen érintette a különböző mesterségek fizionómiáját. 1730 után voltak egyfelől a műhelytulajdonosok, másrészt azok, akiknek volt engedélyük dolgozni ezekben. Ez a korszak a korporációk reneszánsza Piemontban, és az újáéledő testület autoritását biztosítandó, felülvizsgálják a gyakorló tagok tevékenységét. Ennek keretében számos, mestervizsgával nem rendelkező „compagnon” kerül nehéz helyzetbe: előírhatták azt is, hogy a műhelyben jelen kell legyen egy, a korporáció által elismert mester. Akinek nem volt levele, azoknak egy „prête-nom”-hoz kellett folyamodniuk, aki szó szerint a nevét adta az üzlethez. Sokszor rosszabb mesterek, fiatalabbak vagy akár szegényebbek is lehettek, mint akiknek a munkáját „felügyelték”, és akik ezért súlyos pénzeket fizettek a korporációnak. Akkor hát mi az, ami ezeket a distinkciókat megtámogatja? Az egyénekről lassan kis biográfiákká összeálló adatok abban konvergálnak, hogy a mester címet a prête-nom-ok minden bizonnyal kapcsoltarendszerük és városi stabilitásuk alapján kaphatták meg. A mesterségen belüli hierarchia tehát nem a bejáratott reprezentációkat követi: többnnyire fiatalabbak, kevésbé tapsztaltak és szegényebbek, de jobban ide vannak gyökeresedve.

A kérelmek szerzői abból a szempontból „idegenek”, hogy viszonylag mobilok, és éppen a városhoz való nem folytonos viszonyukból ered gyengeségük. A céhek stratégiáját és működését tehát ezek a dichotómiák befolyásolják: külső – belső, stabil – mobil, rezidens – nemrezidens. Sokszor aláhúzták már, mennyire fluktuáló a kereslet és munka ebben a korszakban: e tekintetben érthető, hogy a mobilitás kontrollja és a munkaerő elosztása igen fontos feladata a testületeknek, gyakoralatilag ez a lényege. A massaro (a céh kincstárnoka) fogadja és osztja szét a segédeket a műhelyekben, ellenszolgáltatásért, ám ha nincs munka egyfajta segélyt kapnak átmenetileg. Tehát a korporációk egyáltalán nem ellenségesek az idegenekkel (ez inkább csak a források rossz olvasatán nyugvó sztereotípia) – csak a kontrol nélküli mobilitást bűntetik, azokat, akik ki akarják vonni magulat a korporációk elosztó szerepe alól. Krízis idején tompítani igyekszik a konfliktusokat és kezelni a munka nélkül maradt céhbelieket, tehát egy meglehetősen komplex rendszert működtetnek, amelynek persze meg kell teremteni az anyagi fedezetét. Ehhez évente többször kötelező „adományokat” gyűjtenek, rituális alkalmak idején – itt találkozik össze a korporáció és a kora-újkort jellemző vallásos társulásokkal. A gyűjtés nem jár konfliktusok nélkül, igazi háború ez a mesterek és a legények között, akik a korporáción belüli rituális önállóságért küzdenek. A hétfői gyűjtésre vonatkozó utalásokból (a „hétfőzést” mindenki ismeri, aki valaha olvasott Thompsont) kitűnik, hogy a hétfő nem egyszerűen pihinap volt, hanem frenetikus szociális tevékenység, amikor a legények igyekeztek maguknak szociális hálót kialakítani, pénzt szerezni, szervezkedni, amit a mesterek persze ferde szemmel néztek – és ezekenek a paralell társadalmi szerveződéseknek vallásos formája volt, konfraternitások vagy patronált oltárak képében.

A források persze tele vannak a mesterségbeli tudásra utaló kifejezésekkel, és a mestermű szerepe sem elhanyagolható, de észre kell venni, hogy még ez az – elvileg – univerzális tudás is helyi tudás volt, amelynek a hatékonyságát helyben kell értékelni. A cipészek céhében például meglepően sokat foglalkoznak azzal, hogy a mester-aspiránsok felismerik-e a bőrök származását. Akkor válik érthetővé ez kérdés, amikor kiderül, hogy a kincstár és a korporáció között vita dúl a bőrök beszerzéséről (az árak felmentek, az állam (itt: Consolato di commercio) inkább exportálni akar, de a céh szeretné a helyi, olcsóbb bőrt használni). Az a know-how, amit megkövetel a korporáció, lokális tudás, egyfajta társadalmi kompetencia, amely az egyének, csoportok és intézmények közötti viszonyok ismeretét várja el, nem feltétlenül szoros értelemben vett mesterségbeli tudást, individuális képességet. Kompetencia és odatartozás egyfelől, amellyel az állam néha csak az egyéni képességeket helyezi szembe. A kérvényekből is világosan látni, hogy valójában nem a technikai tudást kérdőjezik meg annál sem, aki most jött, frissen érkezett, hanem azt a begyökeresedési folyamatot hiányolják a céhbeliek, amellyel a helyi tudások megszerezhetők, és a kandidáns társadalmi bizalmat szerez. Az inasévek a város test(ület)ébe való beleiratkozás időszaka, amit nem lehet megspórolni (vö. ugyanezt Angliára: M. Somers, Early modern conceptions of property). A munkára is érvényes az, amit a tulajdonnal kapcsolatban megfogalmazott Cerutti: egy mesterség gyakorlása nem annyira feltétele annak, hogy valaki polgárjogot nyerjen, hanem inkább bizonyítéka annak, hogy az illető már rendelkezik a szükséges attribútumokkal. A munka egy olyan, adott helyhez köthető jószág, amelyen nyugszanak a polgárjogok.

Lássuk most már, hogy az eképpen konstruált kontextusok milyen fényt vetnek magukra a kérvényekre? Vajon tényleg egy olyan politikai kultúra részének kell tekinteni ezeket, amelyben a kérelmek úgy tűnhetnek fel, minthak a hatalmasok és az alávetettek közötti kapcsolat, közvetítés, megvitatás keretéül szolgálnának (és például Németországban egy olyan interpretációs hagyomány egyik fontos elemévé léphetnek elő, amely a modern állam kiépülését kormányzók és kormányzottak közös konstrukciójának tekinti). Mások, éppen ellenkezőleg, a hatalmi viszonyok és technikák átalakulásának jeleként tekintenek a 18. századi kérelmekre, mint az Állam hatalmának kapilláris leszivárgására a társadalmi szituációk legmélyére mintegy. Egy dolog bizonyos Cerutti szerint: komolyan mérlegelni kell, milyen jelentést tulajdonítunk egy-egy szónak. Semmiképpen nem kell komolyan venni a szegénységről szóló sirámokat (a szerzők jelentős része nem szenved hiányt), ez minden bizonnyal a jogi értelemben vett minoritásra utal. Ezek az emberek nem valamilyen paternalista jellegű védelmet kérnek, és nem is privilégiumot: teljes jogú „polgárságuk” elismerését kérik, még ha mobilabbak is, vagy nincsenek annyira begyökeresedve, mint a „helyiek”.

IV. Sommás bíráskodás: jogi partikularizmus és univerzalizmus a kora-újkorban

A negyedik fejezet újabb kontextusba helyezi a korábbiakat: egy sajátos jogi kategória, a „nyomorúságosok” (miserabilis) elemzése az idegenség és a szegénység már említett fogalmi érintkezését bontja ki még látványosabban. A kora-újkori polgárjogban kitüntetett fogalomról van szó, az „idegenek” evidensen itt szerepelnek. Cerutti először is rekonstruálja, hogyan alakult ki eleinte a gyerekek és özvegyek, később a szegények és a „poveri vergognosi” (szó szerint „szégyenkező szegények” - ez a kategória rendkívüli sűrűséggel közvetíti mindazt, amit a kora-újkorban a társadalom szerveződéséről gondoltak: a vergognosi számára biztosított assisztencia egyáltalán nem a legszegényebbek megsegítésére irányul, hanem a megbomlott egyensúly helyreállítására, státuszukat ilyen-olyan okból elvesztők segítésére), illetve a mobil rétegek, így a katonák, zarándokok és kereskedők különös jogállása: ők a „miserabilis”.

Miért vannak egybegyűjtve a „miserabilis” kategórába ezek a számunkra egyáltalán nem összeillő csoportok? Továbbá: miért kívánta meg e helyzet, hogy sajátos jogi elbánásban, az inkvizíció emléke miatt rossz hírű, ám Itália majd minden városában jelen lévő sommás bíráskodásban részesüljenek az ide soroltak? Az „idegenek” tekintetében persze az a legfontosabb, hogy mivel a kereskedőket is ide sorolták, a vitás kereskedelmi ügyekben is ezt alkalmazták. A személyükre alkalmazott igazságszolgáltatás grammatikájának vizsgálata megerősíti a korábbiakat: a helyi normákkal kapcsolatos inkompetencia teszi az idegent. A szegénység = társadalmi izoláció. Közös jellemzőjük, hogy kapcsolati forrásaik igen-igen gyengék, s ezzel nem tudnak megfelelni azoknak a feltételeknek, amelyekkel teljes jogon részt vehetnének a város (cité) létrehozásában. A „miserabilis” inverze nem a tehetős, hanem a stabil társadalmi viszonyhálóval rendelkező, éppen ezért jogilag teljes személyiségnek számító (városi) polgár. A sommás bíráskodás lényege pedig éppen az, hogy az egyén önmagában, tanúk (akik nem, vagy nem elsősorban a megtörtént dolgokra jelentenek garanciát a kora-újkorban, hanem a személyért vállalnak felelősséget) és rokonság (akik szintén a kapcsolati hálót jelentik) nélkül felel a tetteiért, tehát egyedül válik a jog szubjektumává. Nehéz érzékeltetni, mekkora jelentőségű dologról van itt szó – az egész modernitás elképzelése az individumról, a jog feltétlen, dekontextualizált szubjektumáról ezen az elven, tehát a 17–18. században még a sommás bíráskodás alapját képező elven nyugszik! Még akkor is, ha végül nem ezt az utat követte a jogfejlődés, és a jogi előtti egyenlőség nem a partikularitások felfüggesztésével, hanem eltörlésével valósult is meg.

Tudnivaló: bíróságra járni a modernitás előtti Európában szinte mindennapi rutin. De nem is annyira a megszületett ítéletekért (az ügyek fel-harmada zárult csak így) fordultak ide az emberek: az eljárás sokszor abban játszott szerepet, hogy a felek pontosan azonosíthassák a nézeteltérést, rögzítsék a problémát, ahol a bizalom szövete felfeslett, éppen azért, hogy minden más tekintetben a munka és kereskedelmi kapcsolatok folytatódhassanak. Hogyan működik ebben a keretben a sommás bíráskodás? Olcsó, mert ügyvédek nélküli, gyors, és ami a legeredetibb vonása, hogy tanúk nélküli, viszont minden írásos anyagot elfogad (könyvelés, szerződések, megállapodások). Igen fontos továbbá az eskü, amelyet széles körben használnak a cselekvők a Consulat-n is, amely újfent egy olyan jogfelfogásra mutat, amely az egyéni felelősségre teszi a hangsúlyt. Ez pedig a természetjog korabeli teoretikusainak (Grotius és Domat) az ideáljával is egybecsengett. Az esküt, mint az eljárás részét, folyamatosan használják, gyakorlatilag bizonyító ereje van, mindenki egyedül kerül az Úr színe elé, esküje csak őt terheli. A keresekedelmi ügyletekben alkalmazott sommás bíráskodás szupralokális, amennyiben a privilégiumok egész rendszerét működtető és egyben újratermelő normál eljárást függeszti fel, és szabadítja meg a helyi gyökerektől.

A jogszolgáltatási gyakorlat kettőssége (a helyi, pozitív és a sommás) arra kínál megoldást, hogy az ekvitás elvét összeegyeztessék a helyi normák miriádjával. A helyi normák szabályozta világban egy idegen inkompetens, ezért kell kialakítani olyan bírósági eljárást, amely során e normák fel vannak függesztve, és a felek közötti megegyezés győz a bevett társadalmi gyakorlatok felett – a kora-újkor jogi pluralizmusa nem valami gyermekkori betegség, ahogy a jogtörténeti kézikönyvek ábrázolni szeretik, sokkal inkább a korabeli joggyakorlat gazdagságát jelzi (igencsak gyenge lábakon áll minden jogi evolucionizmus, amely a bizonyítási eljárás fejlődésére alapozza a vélt fejlődést, állítja Cerutti, hiszen többféle jog többféle jogalkalmazást és evidensen többféle bizonyítást implikál.

Az „idegenek” számára működtetett jogrend tehát nem volt minor helyzetben a pozitív joggal szemben, inkább komplementer volt a kettő viszonya. És van még tovább is: ezen a ponton elérjük az 1720-1730 években a Felvilágosodás kori nagy vitákat a jogegyenlőségről. Itt a sommás bíráskodás úgy jelent meg, mint a jó és egyenlő bíráskodás példája. A reformtervek ugyanis mind a jogcímek uralta rendes eljárás ellen irányultak. De éppígy kétségbe vonták az ügyvédek és ügyészek ténykedését is, drágaságuk, lassúságuk és ravaszkodásaik miatt egyaránt. Cerutti úgy véli, a sommás bíráskodás mintája megvilágíthatja, milyen konkrét tartalmak húzódhattak meg egy olyan, már eszmetörténeti jellegű kérdés hátterében, amely a Felvilágosodás „kettős lelkületére” vonatkozik: egyrészről univerzalista másrészről erősen hierarchikus társadalmi pozíciókban gondolkodik, a kettő között feszültség vagy inkább ellentmondás nehezen oldható fel éppen a jog előtti egyenlőség kérdésében.

Ehhez szemügyre kell venni az itáliai jogi reformerek tényedését. A konkrét viták Piemontban az eljárás lassúsága, költségessége körül forogtak, ahhez jött hozzá a csőddel kapcsolatos problémák, amely már közvetlenül az egyenlőségről is szólt: gyakori volt ugyanis, hogy csődbe jutott arisztokraták a hitbizomány mögé bújva úszták meg a javaik eltulajdonítását. Továbbá: ekkor a textilválság miatt még jobban előtérbe került a helyi társadalmi szövedékbe jobban beépültek védelme – protekcionista bezárkózás, gyakran a váltólevelek elsunnyogása stb. Mindez már a javak áramlásának útjába került.

A reformerek, élükön Muratorival és Lamával, Franciaországban pedig Montesquieu-vel (aki ekkoriban hónapokat töltött Torinóban, és jól ismerte a Savoyák jogelmélenceit), csak a legnagyobbakat említve, sokat merítettek a sommás bíráskodási gyakorlatból, minden törvényszéken erre hajazó gyakorlatot idítványoznak bevezetni. Az érvelésben a „személyek minőségvel” a „dolgok természetét” állították szembe. Muratori 1742-es kései nagy munkájában (Dei Difetti della giurisprudenza) is gyakorta hivatkozik erre a reformra. Kezdeményezéseik az évszázad közepén erőteljes támadásnak voltak kitéve a joggal hivatásszerűen foglalkozók (ügyvédek, ügyészek) részéről, és végül elbuktak. Nem így Franciaországban, ahol az évszázad végéig terítéken maradt a kereskedelmi jogban (a Forradalom egyedül a kereskedelmi jogot hagyja érintetlenül Franciországban, ahol érvényesült a „dolgok természetének” elve), sőt a bűntetőjog reformjában is fontos szerepet játszik. A gazdaság világa a reformerek szemében leginkább éppen az itt alkalmazott egyenlő bíráskodás miatt az igazságos és egyenlő társadalom mintája - és elég csak Volatire híres soraira utalni a londoni Tőzsdéről, vagy Adam Smithnél a „commercial republic” gondolatára. Ennek az univerzalizmusnak nagyon is konkrét tartlama volt: egy speciális közösségre vonatkozott, felnőtt, kereskedő férfiak közösségére, akik megszabadultak lokális sajátosságaik nyűgétől és egyben előnyeitől is. A „commun humanité” elvéhez, amelyet Voltaire 1766-ban, a de la Barre lovag híres-hírhedett esetének idején annyit hangoztatott, a szupralokális kereskedelmi sommás bíráskodás gyakorlata nyújtotta a leginkább kézhezálló modellt. Montesquieu is ezt az álláspontot védte szemben a kodifikáció jelentette egységesítéssel.

ÖSSZEGEZVE

Látjuk hát – és a könyvnek ez a lényege – ez egy „condition”, nem megszilárdítható jellegű állapot; egyben egy új historiográfiai tárgy, amelyet a történészi eljárás hozott létre (így aztán követhetővé, kritizálhatóvá és kontrollálhatóvá válik az egész folyamat, hogy mik vannak, ugyebár …), s amely full megkérdőjelezi a történetírásban uralkodó, a modern kori városokra vonatkozó hierarchizált képet, hiszen az idegen nem egy „igazi” társadalmi csoport (már ha volna ilyen). Bizonyos városi intézmények eredeténél arra a sajátos igényre bukkanhatunk, hogy „rögzítsék” a társadalmi viszonyokat, hogy stabilizálják a személyek és a javak áramlását. És itt nem csak az idegenekkel szembeni bizonytalanságról van szó, hanem egy általános bizonytalanságról, amely átszőtte a kora-újkori világot (ehhez G. Levi az alap). E bizonytalanság kezelésére létrehozott intézmények archeológiájhoz pedig tökéletes eszköz az idegen kategóriája: nem csak a marginálisra világít rá, hanem az egész város működésére. A könyvnek persze hogy van igencsak aktuális, kvázi politikai éle (ami az utóbbi hetekben csak tovább erősödött, Charlie Hebdo), és jó erősen odapiszkál megszokott gondolati csapásainknak: azt állítja ugyanis, hogy a modernitásban az integráció folyamata nem az alteritás feloldódásával valósult meg. Az integráció úgy jelenik meg, mint az új jogok affirmációja és el- és felismerése. Ez egy hozzátartozás elismerése, a helyi életben való részvételre irányuló akarat kinyilvánítása és az ebből következő jogok felismerése és revendikálása is. Nem az eltérések kiradírozása, hanem az adott ügyet tekintve, a dolgokat természetük szerint megítélve működtetni egyenlőségben és szolidaritásban a társadalmat. Faire communauté.

Ez bizony 5 hatalmas kalaplengetés.

Brutál. Az egyik legjobb könyv, amit az utóbbi években fogyasztottam, pedig azért olvasok néhányat. Mindenkinek kötelező, aki szeretné megtudni, hogyan írunk történelmet.