A történelem előállítása / termelése / írása mindig a gondolkodás és a kutatás kategóriáin végzett munka. Ezeket ki kell dolgozni, határaikat megjelölni, analitikus erejüket próbára tenni, kontextusokat kialakítani, amelyekben működhetnek. És a történész bizony annak függvényében végzi el ezt a munkát, ahogy a forrásokra tekint (mellékesen utalnék a „forrás” metafora abszolút 19. századi voltára, ennek minden következményével együtt): kezelésük módja visszahat a történészi beszéd fogalmiságára. Különösen fontossá válik ez a figyelem, amikor a történészek olyan fogalommal operálnak, amely nem historiográfiai – értsd: nem társadalomtudósok dolgozták ki valamilyen intelligibilitás szolgálatában -, hanem a modernitás alakulásfolyamatában szilárdult azzá, ami. Egy ilyen szigorú, re-víziós munka a Ceruttié: régen olvastam ennyire szofisztikált és ütős könyvet, ahol egy igencsak kimunkált, magyar szemmel már-már elképesztő historiográfiai perspektívát kombinál a szerző olyan virtuóz forráskezeléssel, az anyagban olyan mélyre merítkezve, hogy csak bámulunk. Nem is vártunk tőle persze mást, hiszen nem akárki ő: azon kívül, hogy igen fontos könyvek köthetők a nevéhez (a magyarul is többször méltatott La ville et les métiers. Naissance d'un langage corporatif, valamint a csak olaszul olvasható, és ezért visszhangtalan Giustizia sommaria. Pratica e ideali di giustizia in una societá di Ancien Régime, amely szintén megérne egy misét), évtizedek óta a Quaderni storici egyik legfontosabb szerkesztője, korábban pedig a Microstorie emblematikus sorozatot animálta Ginzburg és Levi társaságában: ha még létezik olasz mikrotörténelem, akkor az az, amit ő csinál.

Azt kapjuk ugyanis, amit alcímében ígér a könyv: egy bizonytalan társadalmi állapot körülhatárolását a kora-újkori Európában. Bizonytalan, mert ha arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogy kit is tekintettek idegennek az Ancien Régime társadalmaiban, mai kategóriáink (a nemzetállamok korának termékei) hamar alkalmatlannak bizonyulnak. Nem elsősorban a Másik (az aki máshonnan jött) lesz az idegen: ha a kortársak nyelvezetére támaszkodunk, ennél sokkal szétszórtabb, számunkra nem koherens csoport körvonalai bukkannak elő. Kiderül, hogy egyáltalán nem az állam monopóliuma volt meghatározni, ki számít idegennek (ahogy ez ma történik), mivel ez a státusz elsősorban attól függött, hogy az egyén miként illeszkedett a helyi társadalom szövetébe. Valóban állapotról van szó: igen sokan kerülhetnek ilyen helyzetbe életük valmely szakaszában, hogy később kilépjenek belőle. A városlakók maguk konstruálják, újra meg újra, a kategóriát. Szóval egyáltalán nem minden idegen jött messziről, és aki messziről jött, nem feltélenül marad idegen. Hogyan lehet akkor hozzáférni egy ennyire szétszórt kategóriához? Különböző kontextusokat kell kialakítani, ezeken kell átereszteni az anyagot, megszűrni mintegy. A Cerutti kínálta olvasatnak négy kontextus ad tartást: a család és az öröklés, a tulajdonlás formái, a foglalkozások szerveződése és végül az igazságszolgáltatás kontextusa.

Mielőtt belemerülnénk a könyvbe, fontos tudnunk: Piemont és különösen Torino látványos és gyors gazdasági növekedésen ment keresztül a 17 - 18. század fordulóján, elsősorban a textiliparnak köszönhetően. Miután a Savoyák fővárossá teszik, féktelen barokk urbanizáció veszi kezdetét, ennek eredménye ma is látható: nincs még egy ilyen kompakt barokk nagyváros szinte sehol. Népessége is erősen növekszik, szükség is van a képzett munkaerőre, dübörög a bevándorlás, rengeteg tehát az „idegen”. Hogyan egyeztethető ez össze azzal az erős reprezentációval, amely zárt, az idegenekkel ellenséges társadalmakként mutatja be a korabeli városi közösségeket? Ráadásul meglepően kevés a honosítási kérelem, akár állami, akár városi szinten (Torinóban alig száz polgárlevelet adnak ki másfél száz év alatt), elgondolkodtató és óvatosságra int: arra kell következtetnünk, hogy a honosítási kérelem inkább kivételes, és az „idegen” kategóriából való kilépés feltételezhetően másképpen zajlott, ha egyáltalán. No de hogyan?  

I. Őfelsége szorgos kis antropológusai

Az „idegenség” egy sajátos jogintézmény, a droit d'aubaine működésének vizsgálatával kapja meg az első kontextust. E vagyonháramlást szabályozó jogintézmény a közvetlen örökös nélkül vagy honosító levéllel nem rendelkező idegenek elhalálozása esetén lép érvénybe, és biztosítja az uralkodó jogát a vagyonra. A droit d'aubaine jelentős elméleti jogi irodalmat generált, elsősorban francia területen (ezekben úgy jelenik meg, mint a abszolutista állam egyik jelentős jogintézménye) – de a mindenható modern állam építőinek elméleti konstrukciói helyett Cerutti a terjedelmes piemonti levéltári anyag segítségével inkább ennek gyakorlatára kérdez rá. A forrás hihetetlenül részletgazdag: az állam szorgos tisztviselői órákkal az elhalálozás után a helyszínen teremnek, hogy etnogárfiai pontosságú, százoldalas leírásokat adjanak az elhunyt és a virrasztáson jelenlévők kilétéről, a kapcsolatról, amely egymáshoz fűzte őket, a hátramaradt vagyonról. Az inventárium felvétele azonban csak az ügy kezdetét jelentette: ezután került sor az örökségre esetlegesen jogcímet formálók és a hitelezők kérelmeinek intézésére. És innen válik érdekessé a dolog: a több száz elemzett esetből világossá válik, hogy a kincstári tisztviselők nem annyira e javak tulajdonosaiként – amint ez a droit d'aubaine-ből következne – járnak el, inkább mint egy bizonytalan helyzetű vagyon kezelői. Ráadásul az ügyek 6o %-a a Kincstár visszavonulásával jár, vagyis az örökösök érvényesíteni tudják követeléseiket. Hogyan értlemzhetjük ezt a viselkedést? A megmaradt iratanyagból jól látszik, hogy a tisztviselők a hitelezők kifizetését tekintették legfontosabbnak. Úgy tűnik, mintha ez volna az állami intézmény szerepe: egy kétséges örökösödés rendezése. Egyáltalán nem az idegenek bűntetése a célja a droit d'aubaine alapján eljáró tisztviselőknek, amint ezt korábban feltételezték, hanem a jogilag gyengén védett hitelezők érdekeinek védelme (arról, hogy a kora-újkori társadalom gyakorlatilag kusza, mindent átszövő hitelviszonyok társadama volt, hamarosan lesz poszt). Mivel az idegenek „családtalanok” (értsd: hiányzik a megfelelően széles rokonsági hálózatuk), különösen fontos, hogy tisztázódjon az öröklés menete.

De vajon miért e sietség? A Szárd király buzgó képviselői azonnal megjelennek, ha tudomásukra jut, hogy elhunyt egy idegen (sokat is fiztenek az informátoroknak). Tudnivaló, hogy az Ancien Régime társadalmaiban általában elég nagy a bizonytalanság a tuljadonlást illetően, erre már sokan rámutattak (Grenier és Ago), viszont e bizonytalanság következményei sokszor nem tisztázottak. Kihez tartoznak azok az áruk, javak, bútorok, tárgyak, amelyek a haláleset következtében hirtelen gazdátlanná lettek? - ez a kérdés nyugtalanította a 17. századi embereket. Nem véletlenül van a tulajdonlás (és az öröklés) felől feltéve a „náció” kérdése.

Minden bizonnyal liminális pillanatról van szó: ha kétséges az örökösök jogcíme, illetve hogy egyáltalán vannak-e, akkor a javak átmenetileg nem tartoznak senkihez. Ez a magyarázata tehát a gyors beavatkozásnak: azt hivatott megakadályozni, hogy különböző, az elhunyt környezetéhez tartozó egyének sebtében birtoklási aktusokat hajtsanak végre, amelyek a korabeli jogszokásnak megfelelően jogcímet jelenthetnek az örökösödésre. Ez olyannyira távol van mai felfogásunktól, hogy talán érdemes egy konkrét esettel megvilágítani: 1753. áprilisában elhunyt Giovanni Perron, meglehetősen gazdag alkusz, aki zálogra, elsőrorban bútorra és ruhára adott kölcsön, és halálos ágya mellett a Kincstár emberei egy bizonyos Denisiót, egy topográfust találnak, aki az elhunyt javaival, zálogleveleivel közeli familiaritást mutatott. Noha évek óta ismerték egymást, és hitelkapcsolatban is álltak, szorosabbb viszonyt, mint kiderült, csak az elhalálozás előtti pár napban ápolt az elhunyttal, aki elmondása szerint igen sok nála zálogban lévő tárgyat neki adományozott. Mint a 400 oldalas iratanyagból, a különböző hitelezők beszámolóiból kiderült, Denisio gyakorlatilag eltulajdonította a javakat, egyszerűen azzal, hogy gazdaként vislekedett, már Perrone életének utolsó napjaiban és halála után is, és a kincstári megbízottak nem tudták legitim módon kizárni ebből a szerepből. A tulajdonlás törékenysége elbizonytalanítja a leszármazást, és így magát a rokonságot is: ebben a keretben kell érteni néhány, az idegenekre vonatkozó szankciót.

Látjuk, a tulajdonlás jogcíme csak az egyik, és nem is mindig a legerősebb feltétele magának a tulajdonlásnak. Akár egy adásvételi szerződés is semmisnek tekinthető, ha nem történt birtokbaadás. Egy örökösödési vita során például az egyik aspiráns állítja, az örökhagyó haláláig fizette a terheket és húzta a hasznokat, és e tényállás javára is billenti a mérleget ellenfele jegyzői irataival szemben. „Egy olyan jogi kultúra keretei között, amely a cselekvésnek jogteremtő és jogbiztosító képességet tulajdonít, a javak háramlását gyakorta nyilvános aktusoknak kell követniük, s ezeket ilyenként kell felismerni és elfogadni. A birtoklási aktusok beszédes példái a gyakorlatok „tanusító” képességének”, írja Cerutti (59). Ha felismerjük ezt, csak akkor válik érthetővé, hogy egy mai tekintettel inkább marginális jelentőségű kérdés, minthogy kihez került az elhunyt javait őrző üzlet kulcsa, és ő miképpen használta ezt, központi szerepet játszhat egy örökösödési procedúrában: az iratanyagban több oldalon át taglalják, valóban e javak „gazdájaként” vislekedett-e a kulcs felett rendelkező személy. Fiókok, kommódok kinyitása, az áruk, a javak megérintése, a velük való „familiaritás” mind-mind jogot keletkeztet a tulajdonlásra, és éppen ezeknek az aktusoknak a hatékonysága teszi olyan bizonytalanná a tulajdonlás kérdését.

Radikális következtetést kell mindebből levonni: a források által rögzített cselekedetek nem objektív determinációk megtestesülései, nem a társadalmi struktúra tükörképei tehát. Sokal inkább e struktúrával kapcsolatos szándékok, javaslatok és igények kifejeződései. Mindez a kora-újkor egyik legmarkánsabbb vonásának, a „juridictio” kultúrájának keretében értendő, amely a cselekedeteknek a jogállapotok átalakításának képességét tulajdonította: szerepeket és jogokat keltekeztetett a cselekedetekből. A cselekvés képes arra, hogy társadalmi státuszokat kreáljon, nem pusztán e státusz kifejeződése. Konkrétan: nem azért örököl valaki, mert ő a „törvényes” örökös, hanem az a tény, hogy örökösöket megillető jogokat gyakorol, jogos örököst farag belőle (erre egy halom, a tulajdonnal kapcsolatos modern nézőpontunk számára megdöbbentő példával szolgálnak az iratok). És mivel a droit d'aubain leszármazási vonalak tisztázására is szolgál, ezek az eljárások a rokonság konstruálásnak a helyei egyben. A fiktív leszármazás ilyetén formálása meglehetősen gyakori – a természetes örökösökkel nem rendelkezők beneficiumokat hagynak, ennek irányítására kijelölnek valakit, ezzel hozva létre a leszármazást. Idegen tehát az, aki nem tartozik semmilyen leszármazási, és ezzel öröklési sorba, vagyis nem tartozik egy csoporthoz. A droit d'aubaine nem egy területhez képest beszél idegenekről, hanem egy leszármazási sorhoz képest. Tehát a modern korban a „nationalité” kérdése egyáltalán nem érthető meg pusztán politkiai értelemben, nagyon szorosan hozzá tartozik a leszármazás és az örökség.

II. Egy török Torinóban

Lehet-e vajon a polgárjog elnyerésének feltétele az ingatlan-birtoklás, amint ezt a historiográfiai hagyomány tartja? (pl. Berengo 1999) A kora-újkorban, úgy tűnik, nem feltétlen jár együtt gazdagság és tulajdonlás, valójában a kapcsolat inkább tulajdonlás és jog között húzódik. E kettő igen komplex viszonyban van egymással, s ennek a szétszálazására tesz kísérletet a második fejezet.

A város 1360-as statútumából világos, hogy a közjavak használatából való részesedés feltétele a helyben lakás. A citoyen-státusz közvetlen hozzáférést biztosít a város jelképezte erőforrásokhoz, ezenkívül adómentességeket, privilégiumokat biztosít (nem szállásolnak be katonákat, adósságból kifolyóan saját házában nem lehet elfogni őket, stb.). Felmerül a kérdés: az idegenség meghatározásában hogyan viszonyul mindez az első fejezetben megvilágított, az örökösödési láncra, illetve annak hiányára épülő meghatározással? Az iratok igencsak ellentmondásosak, hiszen a statútumok kikötik (nemcsak Torinóban, hanem Milánóban és sok más városban is), hogy idegenek számára semmilyen ingatlan nem adható el. Akkor hogyan juthatnak mégis hozzá? A társadalmi gyakorlatokban vajon miként van jelen ez a kettősség? Milyen szerepe van végső soron a birtoklásnak a jogszerzésben?

Itt végképp igen sokféle dokumentum összeolvasására van szükség, a különböző faktorok relatív súlyának felbecsléséhez pedig léptékváltásra: ehhez az életrajz a legjobb terep, az egyéni cselekvés. Lássuk, miként illeszekedik be a városba egy idegen. Gerolamo Motta - anatóliai török, amint magát nevezte – pályafutása azért különösen jó alkalom a megfigyelésre, mert az idegenség atribútumainak nagy részével rendelkezik (származás, vallás). Motta egyenesen a szabók céhének feje: de azt jelenti-e ez, hogy sikeresen integrálódott a 18. század elején?

1689-ben bukkan fel először: éppen hűségesküt tesz, amint ezekben a háborús időkben az ellenséges területekről származó kereskedők szokták, elsősorban javaik védelme érdekében. Motta Savoyai Jenő herceg magánszabója, ez indokolja jelenlétét Torinóban: a török személyes életútja szorosan kapcsolódik a hercegéhez, akiről tudnivaló, hogy jövedelmei jelentős részét piemonti egyházai javadalmakból húzza (magyarországi birtokai nem különösebben jövedelmezőek, a piemontiakat a Pápától kapta ajándékba 1687-ben, győzelmei fejében). Török – korabeli nyelven muzulmánt jelent, elsősorban vallási hovatartozás (tehát anatóliai keresztény nemigen lehet). Konverziójának közvetlenül nincs nyoma, de muzulmánsága mellett szól, hogy Szavoyai Jenő körül különösen nagy a kulturális nyitottság és sokszínűség: ennek a különleges pillanatnak vége szakad az 1720-30-as években Bécs és Róma közötti egyezséggel. De addig kulturális „métissage”, vallási tolerancia jellemzi környezetét.

Milyen nyomokat hagyott a törökünk? Gyakran bukkan fel kölcsönügyletekben, mint hitelező. Naturalizálják, felesége van, és ezzel egy sűrű társadalmi hálóba kép be. Jelzálogokat szerez, de soha nem lesz tulajdonos. Általában úgy tűnik, hiteleiben nem az adós fizetőképessége annyira lényeges neki, hanem azok a társadalmi kapcsolatok, amelyeket így létre tud hozni. Ennek jele, hogy sorra bukkannak fel adósai tanúként későbbi ügyleteiben. 1703-ban két másik befektetővel kibérlik Jenő egyik apátságát, annak minden jövedelmével együtt, innentől ő lesz a herceg piemonti javadalmainak intézője. 1704-ben fogalmazza első végrendeletét, melyben jelentős összeget hagy az irgalmasrendi kórházra, amelynek egyébként pénzt is kölcsönzött. A kórház egyik rektora lesz, ezzel nagyon magas körökbe kerül, nemesek és vezető polgárok közé: fontos pillanat ez a városi elitek közötti intenzív versengés időszakában. Jelentős szerepe lehet egy ilyen intézmények az integrációban, hiszen a 17 – 18. században sokan fektették kórházakba vagyonukat, biztonságot jelentett, komoly összegek felett diszponált egy-egy kórház. Idővel rábízták a kórházhoz tartozó textilgyár vezetését is.

Ezzel visszatérhetünk az eredeti kérdéshez: miért nem fektet ingatlanba egy ennyire sikeres, befutott ember? A jelek arra utalnak, hogy nagyon nehéz volt ekkoriban ingatlant vásárolni, ráadásul gyakran az új vásárló anyagi romlását hozza magával. Egy korabeli, egyébként katonai célú összeírásból kitűnik, hogy csak az épületek 40 %-a volt tulajdon, a többi bérlemény, még nemes családok is sokszor ezt választották (egyébként ez egész Itáliában, sőt, Európa nagyobb városaiban is megfigyelhető). A tulajdonosok: néhány nagyobb nemesi család, és főleg kórházak és egyéb charity szervezetek, vallási rendek igazgatásában. A házak körforgását a modern korban gyakorlatilag mindenhol akadályozzák. A rokonságnak jogai vannak felette, a családot, a rokonságot azonosítják a háztulajdonnal. Olyannyira, hogy ingatlanpaicról nem is igen lehet beszélni, inkább csak hagyományozásról, háramlásról. Házakra is alakítottak hitbizományokat, sőt, jogokat testesítenek meg. Ház tulajdonlásához prerogatívák, felelősség kapcsolódik, ennek megfelelően nagyon fontos a tulajdonosok szerepe a városokban (egy példa: a tulajdonos felel az „adománynak” nevezett, valójában adónak tekinthető pénzösszeg beszedésért, ő határozza meg, ki mennyit fizet). Érthető módon senki sem szívesen vált meg házától, éppen ezért nem is lehetett feltétele a polgárjognak. Inkább annak betetőzése: nem feltétele, inkább bizonyítéka egy sikeres integrációnak. Motta példája azt mutatja, hogy jótékonysági intézményeken keresztül lehet mégis, nagy nehézségek árán, tuljadonhoz jutni. Idegenek számára elsősorban a kincstárral szemben, a droit d'aubaine érvényesítése ellen lehet hasznos egy ilyen intézménnyel kapcsolatba kerülni: egy kórház könnyebben veszi fel a harcot az állammal, és így noha kerülő úton, de mégiscsak érvényesíthető az öröklés.

Volt még egy számunkra különös vonása a javak természetének, pontosabban a javak fölött szerzett jogokénak: ezeket meglehetősen gyakran meg kellett erősíteni, ismételni, revendikálni, különben elvesztek (egy nem reklamált hitel két év alatt füstbe mehetett). Ezért mondják gyakran, hogy a kora-újkorban a birtoklás inkább folyamat, semmint állapot. A nem stabil népesség gyengesége itt is kiviláglik: nem tudják megfelelően érvényesíteni jogaikat, és itt jönnek az (egyházi) intézmények, amelyek megteszik ezt helyettük. Arról nem is beszélve, hogy az egyházi javakat igen sokáig azonosították kimondottan a közjóval (ennek igen messzire vezető implikációi vannak, hamarosan lesz róla poszt), ha pedig közjóról van szó, akkor nyugodtan lehet komolyabb kamatot szedni, amit egyébiránt uzsorának minősítettek vonlna: ennek következtében a különböző karitatív intézmények által kezelt vagyonok szépen gyarapodtak. Itt a magyarázat arra, hogy miért igyekeztek olyan sokan egyházi köntösbe csomagolni javaikat (a fölöttük gyakorolt joghatóságról zajló vita egyébként – és éppen ezért – végigkíséri a kora-újkort). Az idegenek rendkívüli stabilitásuk miatt is fordultak előszeretettel egyházi intézményekhez: minden tekintetben tiltott volt kárt okozni nekik, például ha valakinek a vagyonát elárvereznék, az egyházi kezelésűre nem terjedhet ez ki.

Az 1720-as évek komoly változást hoznak Motta életébe – Róma és a Savoyák megbékélése után újból mindenki gyanússá válik, aki nem katolikus (a korábbi évtizedek a Savoyák és Róma harcával teltek, és ez az időszak szerencsés volt minden idegennek: zsidónak, reformátusnak vagy muzulmánnak). A droit d'aubain segítségével a reformátusokat egymás után forgatják ki vagyonukból: örököseik hiába hivatkoznak honosításra, eskükre, katolikus áttérésre, vagyonukat elvesztik. Ez tehát teljesen megváltozik, mint forrás is ezekben az évtizedekben. A gazdasági nehézségekre torinói kereskedők erőteljes protekcionizmussal válaszoltak, s ez megint nem kedvezett a nem katolikusoknak, az „eredet”, elsősorban a vallási hovatartozás, ebben az időszakban felülír mindent, ami a korábbi évtizedekben az integrációt jelentette, az ittlakás gyakorlatát éppúgy, mint az aktív részvételt a város életében. Utolsó végrendeletében ennek megfelelően Motta igyekezett minden, származására utaló nyomot eltűntetni, és vagyonát teljes egészében a kórház kezelésére bízta, akik el is készítették az inventáriumot. Meglepő gazdagság tárul elénk: a török több mint 250 festményt birtokolt, s ezeknek harmada vallási témájú. De mindez nem volt elegendő – a vallási hovatartozás eredeti bűnét nem tudta 30 év alatt sem eltűntetni. A „condition citadine” igencsak törékeny, és aki nem tartozik a vallási közösséghez, annak helyzete igencsak bizonytalan. Igen messzire nyúlik vissza az a hagyomány, amely az igaz hithez kapcsolja bárkinek a politikai vagy gazdasági közösséghez tartozását (erről két hét múlva lesz poszt – mit adott nekünk a "ferences közgazdaságtan”?)

(Folyt.köv.)